2018. november 4., vasárnap

Mit nem tudott a híres vezető angol fizikus Stephen Hawking, amit mi tudunk? Mi- Minden + Teológia Blog


A híres neves angol származású vezető elméleti fizikus Stephen Hawking, idén márciusban halt meg. Olyan hírnévre tett szert, mint maga Albert Einstein, s a történelem biztosan nem fogja a nevét elfelejteni. 

Halála előtt végrendeletében rendelkezett lét- kérdésekben, amelyet könyv formában is kiadtak a leszármazottjai. Az első kérdés, amire válaszol az az, hogy van-e Isten. A fizikus így válaszolt: Nincs Isten. Senki sem irányítja az univerzumot."  Egyszer Stephen Hawkingot egy konferencián arról is megkérdezték, hogy szerinte miért nincs Isten, a következőt felelte: „Ha Isten olyan hatalmas, hogy képes volt megteremteni az univerzumot, akkor miért éppen engem keresne meg”. Milyen furcsa a sors fintora. Ez az ember pont azt nem értette meg, amit minden keresztyén tud, hogy Isten éppen bennünket szólított meg, hogy éppen minket keresett meg. Pont bennünket szólított meg, mert amikor megtértünk, amikor meghallottuk Isten hívó szavát, akkor tudtuk meg, hogy Isten pont bennünket szeret. Ez a kegyelem. Milyen szomorú, hogy ez a nagy híres ember nem ismerte fel a kegyelmet, és mekkora kegyelem, hogy mi tudhatjuk azt, amit ő nem tudott, mert éppen az a hatalmas Isten szólított meg bennünket, aki a világegyetemet szavával teremtette, amikor azt mondta, hogy: ”Legyen”! Nem tudjuk, hogy mit fog mondani neki Isten az utolsó ítéletkor, csak következtethetünk, de azt tudjuk, hogy nekünk mit fog mondani, mert minket már megszólított. Nekünk már fogalmunk van arról, hogy ki az az Isten, aki képes volt megteremteni az univerzumot.

 Isten szeret, ezért szólt hozzánk! Ha hallgatna, s nem hívna magához, akkor elvesznénk.Nem kell elvesznünk, hozzá térhetünk. 
Mert Jézus maga mondja: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtalálja azt, ami elveszett”. 

A mai modern ember tanácstalan! Nem látja az élet értelmét, ez a híres fizikus is rengeteg kétségben és kétértelműségben halt meg. Ezzel ellentétben Isten szava szólt hozzánk, életünket értelemmel töltötte el. Zakariás rámutatott a hatalmas Istenre, aki szeret, aki vezet bennünket, s aki világos célok elé állít.


2018. november 2., péntek

Igy ki lehet ásni Isten országának gazdagságait ... ( Miért kell nekünk imádkoznunk? )

Csak akkor tudjuk meg igazán, hogy milyen gazdag kincsek vannak elásva az Isten országában, ha elkezdünk ásni.


Sorozatot kezdünk, melyben arról lesz szó, hogy melyik a helyes, jó, vagyis Isten előtti kedves imádság. Nagy titok ez. Egy olyan út amelyik sok kincset, gazdagságot, de útvesztőt, labirintust, csodás de veszélyes ösvényeket is rejt. Együtt végig lehet menni rajta. Vágjunk bele! 



Az imádságot nagyon sokféleképpen lehet meghatározni, elég azt megjegyezni, hogy a Biblia egyik legnagyobb tanítása az, hogy az ember Isten elé állhat, járulhat, és elmondhatja hálaadását vagy könyörgését a meghallgatás reményében. Az Isten elé járulásnak az egyetlen feltétele Pál apostol szerint az, hogy higgyünk abban, hogy Isten van, létezik. Illetve Pál apostol világit rá arra is, hogy Isten megjutalmazza azokat, akik hitben őt keresik. Ilyen értelemben maga Jézus is biztatott az imádkozásra. 

Miért kell nekünk imádkozni? Általában az ember két esetben fordul Istenhez: akkor, amikor bajban van, és akkor, amikor jelentéktelennek tűnő apróságait viszi az Úr elé. Amikor az embert valamilyen csapás éri akkor ösztönből fordul Isten felé: beteg gyermek fölé hajló szülő, a repülőgép rémült utasai, a viharba került tengerész. Ilyen helyzetekben szinte kivétel nélkül minden imádság egy sóhaj formájában jön ki az ember száján: „Jaj, Istenem! Mit tegyek? Segíts rajtam!” Egyszerűen gyors segítségre van szükségünk, és kétségbeesésünkbe egyedül Istent látjuk megoldásként. „A lövészárkokban, ahol a halál mindennapos, nincsenek ateisták” – szokták mondani a katonaság soraiban szolgáló lelkészek.
Triviális, hétköznapi dolgokkal is fordulunk Istenhez. Lev Tolsztoj leghíresebb regényében a „Háború és Békéjében” van egy jelenet, amikor az egyik vadász azért fohászkodik buzgón, hogy épp mellette fusson el az üldözött farkas. Nincs szüksége reá, de ő mégis imádkozik ilyen semmiségekért. Kálvin János nagy reformátorunk tanít arra, hogy ne zavarjuk Istent felesleges dolgokkal, viszont nem kell megijedni, mert a Szentírás tanítása szerint az ember Isten elé viheti valós testi és lelki szükségleteit. 

Miért kell nekünk imádkozni? Mert Isten azt akarja, mert megköveteli azt, hogy imádkozzunk – hangzik a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb válasz. A válasz helyes is, hiszen Isten, amikor elhívott bennünket, akkor beszélgetni is kezdett velünk. Isten tehát belénk helyezte az imádság képességét, lényegükhöz tartozik az imádság talentuma. Azt is mondhatjuk, hogy ahogy a tanítónak az a magatartása, hogy tanít, hogy a kémikusnak az, hogy kotyvaszt, hogy az orvosnak az, hogy gyógyít, úgy a keresztyénhívő embernek a magatartása az imádság. A fordítottja is igaz, ha egy hívő nem imádkozik, akkor az a keresztyén élet szempontjából magatartászavaros. 

Miért kell nekünk imádkozni? A Heidelbergi Káté nagyon világosan elmondja: hálából, mert azt vallja, hogy az ember életében az imádság ugyanolyan fontos, mint a jó cselekedetek. A reformátorok pont azért tettek nagy hangsúlyt az anyanyelvű imádságra, mert az imádságban teszünk már valamit: Isten elé visszük a mi életünket. Az imádáság nyelvét használjuk ezért, hogy kifejezzük Isten iránti hálánkat. A reformátorok német szava a háládatosságra nem a „Dankbarkeit” vagyis háládatosság, hanem az „Annerkenung” vagyis az elismerés. Az „Annerkenugot” valahogy így lehetne lefordítani: elismerni, vagyis cselekedni annak alapján, amit ismerünk. Hálából cselekszünk valamit, amikor imádkozunk, mert más tudjuk, hogy Isten mit tett értünk. A Jézus által meggyógyított emberek az evangéliumokban is semmi mást nem tudtak tenni, de azt megtették, amit tudtak: áldották Istent.
 Reformátorok az erős hitű, tiszta, ill. az értelemmel való imádkozásra tanították meg az embert, mert tudták, hogy Isten csak azoknak adja az ő kegyelmét, akik erre őt őszinte szívvel és szüntelenül kérik. Lehet imádkozni úgy, hogy közben csak az értelmünk vesz részt abban, lehet úgy imádkozni, hogy csak ismétlem a hangokat, amit a lelkésztől hallok a szószékről, de lehet úgy imádkozni, hogy közben belealszok. Azonban lehet őszinte szívvel, úgy hogy azt Jézus meghallja és elküldi a Szentlelket, hogy „segítségére jön a mi erőtlenségüknek, és ő lesz az, aki kimondhatatlan nagy fohászkodásokkal esedezik érettünk” (Róm 8,26). Az istentelen korszakok szomorú kísérőjelenségei az elmúló nemzetek, az ajkakról ki nem jövő imádság, az istendicséretről és zsoltáréneklésről leszoktatott emberek sokasága. Egy hangosan és erősen éneklő gyülekezetről mesélték el, hogy ott a hívek azt szokták mondogatni a tiszteltes Úrnak, hogy szerintük lehet kottából énekelni, és lehet szívből énekelni. Ez a gyülekezet a szívből éneklést választotta. Ugyanígy lehet imádságos könyvből imádkozni, de lehet szívből, őszintén szívből is imádkozni.
Az Apostol arra hívja fel a figyelmet, hogy szüntelen imádkozzunk. A Kolosséban élő híveket így tanította: „Az imádkozásban legyetek kitartóak” (Kol 4:2) Vajon ezt az Igét nekünk szó szerint kellene-e értenünk? Az, hogy szüntelenül imádkozzatok, az azt jelenti, hogy megállás nélkül? Megállás nélkül, amit a középkori szerzetesek képzeltek el, de végül ők maguk sem tudták betartani. A „szüntelen” szó, görög megfelelőjét, a makacs hűlésre szokták használni, arra, amelyik erős és száraz, és amelyiktől olyan nagyon nehezen lehet szabadulni. Van, aki hetekig, sőt hónapokig szoktak köhögni. A szüntelen imádkozzatok felhívás, nem olyan ima, amiben nincs szünet, hanem olyan ima, amelyik nem korlátozódik se bizonyos órákra, se bizonyos életterületekre. Ne csak reggel imádkozzunk, vagy este imádkozzunk, ne csak vasárnap az istentiszteleten, ne csak a lelki életünkkel kapcsolatosan keressük Isten társaságát, hanem az imádság fonja át életünket és munkánkat.  Folyamatosan kell ápolnunk közösségünket Istennel a mindennapi élet során, mivel figyelmünket gyakran megszakítják az események.
 Azt hiszem, hogy a szüntelen imádkozásra való paranccsal az apostol arra gondolhatott, amire nagy reformátorunk Kálvin János, amikor az imádságot, egy ásóhoz hasonlítja, amivel ki tudjuk ásni hitünk gazdagságait. Arra hívja fel a figyelmet itt az apostol, hogy a helyes imádkozás módjára éppen akkor fogunk rájönni, ha elkezdünk imádkozni. Csak akkor tudjuk meg igazán, hogy milyen gazdag kincsek vannak elásva az Isten országában, ha elkezdünk ásni. Egy kortárs keresztyén gondolkodó mondja azt, hogy „ha Istentől azt kérjük, hogy mozgassa megy a hegyeket, akkor lehet kapunk tőle egy ásót”  Akkor leszünk hozzáértő imádkozók, ha szűnni nem akaró módon neki fogunk még ma állhatatosan imádkozni. Azt akarja az apostol elmondani, hogy csak akkor lehetünk mesterek, ha gyakorlunk. Gyakorlat teszi a mestert”, vagy „Evés közben jön meg az étvágy”- mondja a közmondás. Egy másik híres teológusunk Karl Barth, mondta azt, hogy az imádságot lehet hasonlítani a lélegzetvételhez.

 Mert ebben a világban nem találunk lelkünknek levegőt, de amikor imádkozunk, akkor a lelkünk lélegzetet vehet a mennyei légkörből. Igen, a hívő ember valójában csak akkor lehet teljesen egészséges, ha folyamatosan Isten jelenlétében tartózkodik, és az Ő igazságait lélegzi be. Csak akkor lehetünk lelkiekben igazán izmosak, ha egyszer az imádság edzőtermében megedződünk. 

Egy ápoló mesélte el a következő történetet: Egyik reggel, az egyik beteg, abban a korházában ahol dolgozott magához hívatta a korház lelkészt, mert nagyon kétségbe volt esve. A beteg a rák utolsó stádiumában járt. A beteg elmondta, hogy erős bűntudatot érez, mert az éjszaka folyamán sokat szidalmazta Istent dühében. Látszott is rajta, hogy borzasztóan érezte magát emiatt. Az ápoló, aki tanúja volt a lelkész és a beteg beszélgetésének a következőket mesélte el: A beteg azt mondta a lelkésznek miután megvallotta, hogy mit tett, hogy szerinte ezek után már nincs esélye az örök életre, mert Isten sohasem bocsájtana meg valakinek, aki ilyen csúnyán átkozta és káromolta őt. Az ápoló és a beteg nagy megrökönyödésére a lelkész a következő párbeszédet folytatta le a beteggel: Ön szerint mi az ellentéte a szeretetnek? A gyűlölet – vágta rá a beteg. Nem a szeretet ellentéte a közöny – magyarázta bölcsen a lelkész – Ön pedig egyáltalán nem közömbös Isten iránt, különben nem beszélt volna hozzá egész éjjel, s nem öntötte volna ki előtte a szívét. Tudja, hogy nevezik ezt a keresztyének? Imádságnak. Ön egyszerűen imádkozással töltötte az egész éjszakát.
 A történetből egy dolgot megtanulhatunk: el kell kezdeni imádkozni! Ha gügyögve, mint a gyermek, ha először úgy, hogy nem tudjuk, hogy mi a lesz a következő mondatunk, ha nincs időnk, akkor is! Pál azért imádkozik, pár verssel tovább, hogy feddhetetlenek legyünk az imádságban, ne érhessen bennünket jogos vád, ha netalán még ma visszajön a mi Urunk. Hadd biztasson bennünket ma Isten igéje arra, hogy imádkozzunk! Kezdjünk el imádkozni, és ne csak imádkozzunk, hanem imaéletünk legyen! Az nem imádság, amikor a diák a vizsga előtt felkiált: jaj, Istenem, csak most segíts meg! Amikor a műtét előtt a beteg elkezd úgymond imádkozni: csak most éljem túl, csak most ébredjek föl, csak most segíts meg! Az imádság az, hogy odateszem magam Isten kezébe akkor is, ha nincs vizsga és akkor is, ha egészséges vagyok, akkor is, amikor minden jól megy. „Szüntelen imádkozzatok!”- mondja az apostol. 

Hadd legyen vigasztalás a számunkra az, amit Jézus mondott miután imádkozni tanította a tanítványait: Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, és aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. (Luk 11,9-10)