Csak akkor tudjuk meg igazán, hogy milyen gazdag
kincsek vannak elásva az Isten országában, ha elkezdünk ásni.
Sorozatot kezdünk, melyben arról lesz szó, hogy melyik a helyes, jó, vagyis Isten előtti kedves imádság. Nagy titok ez. Egy olyan út amelyik sok kincset, gazdagságot, de útvesztőt, labirintust, csodás de veszélyes ösvényeket is rejt. Együtt végig lehet menni rajta. Vágjunk bele!
Az imádságot nagyon sokféleképpen lehet
meghatározni, elég azt megjegyezni, hogy a Biblia egyik legnagyobb tanítása az,
hogy az ember Isten elé állhat, járulhat,
és elmondhatja hálaadását vagy könyörgését a meghallgatás reményében. Az
Isten elé járulásnak az egyetlen feltétele Pál apostol szerint az, hogy higgyünk
abban, hogy Isten van, létezik. Illetve Pál apostol világit rá arra is, hogy
Isten megjutalmazza azokat, akik hitben őt keresik. Ilyen értelemben maga Jézus
is biztatott az imádkozásra.
Miért kell nekünk imádkozni? Általában
az ember két esetben fordul Istenhez: akkor, amikor bajban van, és akkor,
amikor jelentéktelennek tűnő apróságait viszi az Úr elé. Amikor az embert
valamilyen csapás éri akkor ösztönből fordul Isten felé: beteg gyermek fölé
hajló szülő, a repülőgép rémült utasai, a viharba került tengerész. Ilyen
helyzetekben szinte kivétel nélkül minden imádság egy sóhaj formájában jön ki
az ember száján: „Jaj, Istenem! Mit
tegyek? Segíts rajtam!” Egyszerűen gyors segítségre van szükségünk, és
kétségbeesésünkbe egyedül Istent látjuk megoldásként. „A lövészárkokban, ahol a halál mindennapos, nincsenek ateisták” –
szokták mondani a katonaság soraiban szolgáló lelkészek.
Triviális, hétköznapi dolgokkal is
fordulunk Istenhez. Lev Tolsztoj leghíresebb regényében a „Háború és Békéjében” van egy jelenet, amikor az egyik vadász azért
fohászkodik buzgón, hogy épp mellette fusson el az üldözött farkas. Nincs
szüksége reá, de ő mégis imádkozik ilyen semmiségekért. Kálvin János nagy
reformátorunk tanít arra, hogy ne zavarjuk Istent felesleges dolgokkal, viszont
nem kell megijedni, mert a Szentírás tanítása szerint az ember Isten elé viheti
valós testi és lelki szükségleteit.
Miért kell nekünk imádkozni? Mert
Isten azt akarja, mert megköveteli azt, hogy imádkozzunk – hangzik a legegyszerűbb
és legkézenfekvőbb válasz. A válasz helyes is, hiszen Isten, amikor elhívott
bennünket, akkor beszélgetni is kezdett velünk. Isten tehát belénk helyezte az
imádság képességét, lényegükhöz tartozik az imádság talentuma. Azt is
mondhatjuk, hogy ahogy a tanítónak az a magatartása, hogy tanít, hogy a
kémikusnak az, hogy kotyvaszt, hogy az orvosnak az, hogy gyógyít, úgy a keresztyénhívő
embernek a magatartása az imádság. A fordítottja is igaz, ha egy hívő nem
imádkozik, akkor az a keresztyén élet szempontjából magatartászavaros.
Miért kell nekünk imádkozni? A
Heidelbergi Káté nagyon világosan elmondja: hálából, mert azt vallja, hogy az
ember életében az imádság ugyanolyan fontos, mint a jó cselekedetek. A
reformátorok pont azért tettek nagy hangsúlyt az anyanyelvű imádságra, mert az
imádságban teszünk már valamit: Isten elé visszük a mi életünket. Az imádáság
nyelvét használjuk ezért, hogy kifejezzük Isten iránti hálánkat. A reformátorok
német szava a háládatosságra nem a „Dankbarkeit” vagyis háládatosság, hanem az
„Annerkenung” vagyis az elismerés. Az „Annerkenugot” valahogy így lehetne lefordítani:
elismerni, vagyis cselekedni annak alapján,
amit ismerünk. Hálából cselekszünk valamit, amikor imádkozunk, mert más
tudjuk, hogy Isten mit tett értünk. A Jézus által meggyógyított emberek az
evangéliumokban is semmi mást nem tudtak tenni, de azt megtették, amit tudtak:
áldották Istent.
Reformátorok
az erős hitű, tiszta, ill. az értelemmel való imádkozásra tanították meg az
embert, mert tudták, hogy Isten csak azoknak adja az ő kegyelmét, akik erre őt őszinte
szívvel és szüntelenül kérik. Lehet imádkozni úgy, hogy közben csak az
értelmünk vesz részt abban, lehet úgy imádkozni, hogy csak ismétlem a hangokat,
amit a lelkésztől hallok a szószékről, de lehet úgy imádkozni, hogy közben
belealszok. Azonban lehet őszinte szívvel, úgy hogy azt Jézus meghallja és
elküldi a Szentlelket, hogy „segítségére
jön a mi erőtlenségüknek, és ő lesz az, aki kimondhatatlan nagy
fohászkodásokkal esedezik érettünk” (Róm 8,26). Az istentelen korszakok szomorú
kísérőjelenségei az elmúló nemzetek, az ajkakról ki nem jövő imádság, az
istendicséretről és zsoltáréneklésről leszoktatott emberek sokasága. Egy
hangosan és erősen éneklő gyülekezetről mesélték el, hogy ott a hívek azt
szokták mondogatni a tiszteltes Úrnak, hogy szerintük lehet kottából énekelni,
és lehet szívből énekelni. Ez a gyülekezet a szívből éneklést választotta. Ugyanígy
lehet imádságos könyvből imádkozni, de lehet szívből, őszintén szívből is
imádkozni.
Az
Apostol arra hívja fel a figyelmet, hogy szüntelen imádkozzunk. A Kolosséban élő híveket így tanította: „Az imádkozásban legyetek kitartóak”
(Kol 4:2) Vajon ezt az Igét nekünk szó szerint kellene-e értenünk? Az, hogy
szüntelenül imádkozzatok, az azt jelenti, hogy megállás nélkül? Megállás
nélkül, amit a középkori szerzetesek képzeltek el, de végül ők maguk sem tudták
betartani. A „szüntelen” szó, görög megfelelőjét, a makacs hűlésre szokták
használni, arra, amelyik erős és száraz, és amelyiktől olyan nagyon nehezen
lehet szabadulni. Van, aki hetekig, sőt hónapokig szoktak köhögni. A szüntelen
imádkozzatok felhívás, nem olyan ima, amiben nincs szünet, hanem olyan ima,
amelyik nem korlátozódik se bizonyos órákra, se bizonyos életterületekre. Ne
csak reggel imádkozzunk, vagy este imádkozzunk, ne csak vasárnap az
istentiszteleten, ne csak a lelki életünkkel kapcsolatosan keressük Isten
társaságát, hanem az imádság fonja át életünket és munkánkat. Folyamatosan kell ápolnunk közösségünket
Istennel a mindennapi élet során, mivel figyelmünket gyakran megszakítják az
események.
Azt hiszem, hogy a szüntelen imádkozásra való
paranccsal az apostol arra gondolhatott, amire nagy reformátorunk Kálvin János,
amikor az imádságot, egy ásóhoz hasonlítja, amivel ki tudjuk ásni hitünk
gazdagságait. Arra hívja fel a figyelmet itt az apostol, hogy a helyes
imádkozás módjára éppen akkor fogunk rájönni, ha elkezdünk imádkozni. Csak
akkor tudjuk meg igazán, hogy milyen gazdag kincsek vannak elásva az Isten
országában, ha elkezdünk ásni. Egy kortárs keresztyén gondolkodó mondja azt,
hogy „ha Istentől azt kérjük, hogy
mozgassa megy a hegyeket, akkor lehet kapunk tőle egy ásót” Akkor leszünk hozzáértő imádkozók, ha szűnni
nem akaró módon neki fogunk még ma állhatatosan imádkozni. Azt akarja az
apostol elmondani, hogy csak akkor lehetünk mesterek, ha gyakorlunk. „Gyakorlat
teszi a mestert”, vagy „Evés közben
jön meg az étvágy”- mondja a közmondás. Egy másik híres teológusunk Karl
Barth, mondta azt, hogy az imádságot lehet hasonlítani a lélegzetvételhez.
Mert
ebben a világban nem találunk lelkünknek levegőt, de amikor imádkozunk, akkor a
lelkünk lélegzetet vehet a mennyei légkörből. Igen, a hívő ember valójában csak akkor lehet teljesen egészséges, ha
folyamatosan Isten jelenlétében tartózkodik, és az Ő igazságait lélegzi be.
Csak akkor lehetünk lelkiekben igazán izmosak, ha egyszer az imádság
edzőtermében megedződünk.
Egy
ápoló mesélte el a következő történetet: Egyik reggel, az egyik beteg, abban a
korházában ahol dolgozott magához hívatta a korház lelkészt, mert nagyon
kétségbe volt esve. A beteg a rák utolsó stádiumában járt. A beteg elmondta,
hogy erős bűntudatot érez, mert az éjszaka folyamán sokat szidalmazta Istent
dühében. Látszott is rajta, hogy borzasztóan érezte magát emiatt. Az ápoló, aki
tanúja volt a lelkész és a beteg beszélgetésének a következőket mesélte el: A
beteg azt mondta a lelkésznek miután megvallotta, hogy mit tett, hogy szerinte
ezek után már nincs esélye az örök életre, mert Isten sohasem bocsájtana meg
valakinek, aki ilyen csúnyán átkozta és káromolta őt. Az ápoló és a beteg nagy
megrökönyödésére a lelkész a következő párbeszédet folytatta le a beteggel: Ön
szerint mi az ellentéte a szeretetnek? A gyűlölet – vágta rá a beteg. Nem a
szeretet ellentéte a közöny – magyarázta bölcsen a lelkész – Ön pedig
egyáltalán nem közömbös Isten iránt, különben nem beszélt volna hozzá egész
éjjel, s nem öntötte volna ki előtte a szívét. Tudja, hogy nevezik ezt a
keresztyének? Imádságnak. Ön egyszerűen imádkozással töltötte az egész
éjszakát.
A történetből egy dolgot megtanulhatunk: el kell kezdeni imádkozni! Ha gügyögve,
mint a gyermek, ha először úgy, hogy nem tudjuk, hogy mi a lesz a következő
mondatunk, ha nincs időnk, akkor is! Pál azért imádkozik, pár verssel tovább,
hogy feddhetetlenek legyünk az imádságban, ne érhessen bennünket jogos vád, ha
netalán még ma visszajön a mi Urunk. Hadd biztasson bennünket ma Isten igéje
arra, hogy imádkozzunk! Kezdjünk el imádkozni, és ne csak imádkozzunk, hanem
imaéletünk legyen! Az nem imádság, amikor a diák a vizsga előtt felkiált: jaj, Istenem, csak most segíts meg! Amikor
a műtét előtt a beteg elkezd úgymond imádkozni: csak most éljem túl, csak most ébredjek föl, csak most segíts meg! Az
imádság az, hogy odateszem magam Isten kezébe akkor is, ha nincs vizsga és
akkor is, ha egészséges vagyok, akkor is, amikor minden jól megy. „Szüntelen imádkozzatok!”- mondja az
apostol.
Hadd legyen vigasztalás a számunkra az,
amit Jézus mondott miután imádkozni tanította a tanítványait: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek,
és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, és
aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”
(Luk 11,9-10)