2017. november 17., péntek

Megbocsájtotta a megbocsájthatatlant vagy „boldogan élt, míg meg nem halt”? Hasznos-e a megbocsájtás? – Mi – Minden + teológia blog

Egyszer Péter a tanítvány azt kérdezte Mesterétől: „Uram, hányszor kellene megbocsátanom annak, aki újra és újra vétkezik ellenem? Hétszer?”  Ez a Péter valóban azt hitte magáról, hogy ő egy igazán nagylelkű személy. Péter országában ahol az erkölcsösség törvényerejű volt, kimondták: "három alkalommal meg kell bocsátani. Ha ez megtörtént, többé nem kell elfogadnod, ha embertársad rosszat, tesz ellened." A háromszori alkalom lejártával azonban a kegyelem ideje lejárt, s többé nem kellett megbocsátani annak az embernek. Ezért Péter úgy gondolta, "A törvény háromszori alkalmat ír. Mi lenne, ha én dupláznék és a biztonság kedvéért még eggyel megtoldanám?” Innen támadt az ötlete: hétszer! Péter fejében mindeközben ez járt: „ezzel biztosan lenyűgözöm majd a Mestert!"




A Mester válasza elsöprő volt: „Nem, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!"
Minden valószínűség szerint ekkor Péterben összedőlt egy világ: ez már sok! Hiszen többször is megbántottak! Jóindulatból megdupláztam s még egy bonuszt is adtam! De, a 70x7, az azt jelenti, hogy mindig meg kellene bocsájtanom. Miért kellene magam teljesen megalázni? Miért nekem jutotta a feladat, hogy újra meg újra leereszkedjem ahhoz, aki újra meg újra csak rosszat tervez ellenem? Péter felháborodása érthető, hiszen a hétszeri megbocsájtás után már kezdett véresen komollyá válni a dolog. Már kezdte nem érezni azt a megbocsájtó hangulatot, amiben addig volt. Érthető hiszen, a megbocsájtó hangulat igazi ritkaság az ember életében. Megbocsájtani nehéz, mert sokat kell dolgozni rajta. (Istennél s Istennel azonban minden lehetséges.” Lk 18:27) Ami automatikusan jön, s amire sokkal jobban vágyunk az az, hogy meg tudjunk nyílni mások előtt. Azt szeretnénk, ha minden emberrel jóban lennénk.  De legalább a közeliekben, a családban, a barátainkban, a kedvenc munkatársainkban szeretnénk vakon megbízni.


Péterben megvolt a megbocsátás szándéka, hiszen a kötelező három megbocsájtást nemcsak megduplázta, hanem még ráadást is adott. Valóban a jó úton indult el. Talán egyszer rájött, hogy akár egy hozzá nagyon közel álló emberről volt szó, akár egy idegenről, a megbocsátás nem egyfajta leereszkedés. A sok gyakorlás, amelyre Mestere buzdította végül megértette vele, hogy a megbocsátás elsősorban nem a másik embernek adott ajándék, hanem a saját terhünk letétele. A megbocsátás a saját boldogságunk szükséges feltétele. Mert amíg neheztelünk valakire, addig a rabjai vagyunk. Addig az energiánk, időnk, a mentális és az érzelmi kapacitásaink egy részét a saját lelkünk békéjének a rombolására fordítjuk. Péter végül rájött: a megbocsátás az egyik legnagyobb ajándék, amit saját magának adhatott.


Igen, a lelki terheinket a másik embertől kaptuk. Igen, az is lehet, hogy Mi nem hibáztunk semmit, mégis csalódnunk kellett. Lehet, hogy az is, hogy akaratán kívül, és az is lehet, hogy teljesen tudatosan okozott nekünk ekkora fájdalmat. Valamit viszont fontos megértenünk: az ő szerepe itt befejeződött. Innentől már gyakorlatilag semmi köze ahhoz, hogy a lelki terheinket letesszük-e, vagy egész életünkben tovább cipeljük. Miért mondom ezt? Azért mert ha őszintén szeretünk valakit, akkor nem akarunk magas lóról lenézni rá. Nem akarunk erkölcsileg fölé emelkedni, nem akarjuk büntetni, nem vágyunk bosszúra, és nem játsszuk a kegyes királyt, aki lehajol az alattvalójához. Egyszerűen csak szeretjük őt. A fájdalmat, amit okozott, tudomásul vesszük, de a tiszta szereteted eleve kizárja, hogy bármiféle elégtételt vegyünk érte. Ha pedig nem szeretjük a másik embert – mert idegen számodra, vagy, mert az iránta táplált szeretetünk már régen meghalt, és már csak a fájdalom, a düh vagy a neheztelés maradt –, akkor minek lennénk a rabjai? Minek kapcsolnánk egy erős érzelmi szállal magunkat olyan emberhez, akivel semmilyen pozitív érzelmi szál nem köt össze?


Vajon Péter története hogyan is végződött, megbocsátotta-e a megbocsáthatatlant? Képes volt-e úgy élni országában, hogy a megbocsájtás felhői vették körül? Nem tudom, ha „boldogan élt, míg meg nem halt”, viszont úgy gondolom, hogy valóban megtanulta a leckét, s meg tudott bocsájtani, mert tudta, hogy ez a helyes és, hogy így „sínen” tudja tartani az életét. Megtanulta, amit egyszer valaki így mondott:  „Ha tudsz megbocsátani, akkor azok közé tartozol, akik értenek a boldogsághoz. ”