Vallomás a határ innenső oldaláról

 Nyitány

„Az ember végtelenül meghaladja az embert” – írja Blaise Pascal. Számomra ez a mondat nem magyarázat, hanem feszültség. Úgy érzem, mintha saját határaimon belül állnék, mégis valahonnan e távolinak tűnő határon túlról érkezne felém egy igény: hogy több legyek annál, ami most vagyok.

    Ha átgondolom, egy mindennapos tapasztalat villan fel bennem: nem az vagyok, akinek gondolom magam. Van bennem valami, ami nem nyugszik bele abba, hogy önmagam legyek — ugyanakkor nem is látom tisztán, mivé kellene lennem. Sokáig azt gondoltam, hogy önmagamat pusztán önmagamból is megérthetem. Hogy ha elég őszintén figyelek befelé, akkor a válaszok lassan összeállnak. Ma már kevésbé vagyok biztos ebben. Számomra az önismeret nem egyszerűen belső figyelem kérdése. Inkább olyan, mintha egyszerre ismerném és el is téveszteném önmagam. Mintha mindig hiányozna valami belőlem.

    Ezért fordulok újra és újra Szent Ágoston gondolkodásához. Vallomások című műve számomra nem pusztán önéletrajz, hanem annak lassú felismerése, hogy az, ami vagyok, valami nagyobbnak is a visszfénye. Jelen van valami, ami túlmutat rajtam. Úgy érzem, mintha Ágoston mondatai mögött ott lenne egy másik tekintet is, amely előtt az életem más fénytörésbe kerül. A Vallomások ilyen olvasása közben az önismeret kérdése elmozdul bennem. Nem az lesz a fő kérdés, hogy „ki vagyok én?”, hanem inkább az, hogy hogyan látom magam egy másik nézőpontból, amely nem tőlem származik.

    Ez a látásmód érthetővé teszi számomra Kálvin János gondolatát is, hogy az Isten-ismeret és az önismeret nem két külön út, hanem együtt haladó folyamat. Nem pusztán haladok, hanem egyszerre közeledek és feltárulok. Talán ezért hangzik számomra olyan erősen a bibliai mondat is: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok” (Lukács evangéliuma 5,8). Számomra ez nem csupán bűnvallás, hanem egy pillanat, amikor saját határaimba és korlátaimba ütközöm. Ilyenkor az önismeret számomra már nem önmagam elemzése, hanem egy másik látásmódban való felismerés.

    Ebből a nézőpontból az életem nem válik egyszerűbbé. Inkább csak tisztábban látom azt a feszültséget, amelyben élek: hogy egyszerre vágyom az igazságra, és közben nem vagyok képes azt birtokolni. Most újra meghallom Pascal mondatát. Valóban meghaladom önmagamat — nem azért, mert képes lennék rá, hanem mert ez a kívülről érkező látásmód folyamatosan túlmutat rajtam.