"Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és világítson mindenkinek a házban. Úgy tündököljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó tetteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."
Kedves
Testvérek! Egyszer egyikőtök mondta, hogy jön a templomba azért, hogy ott
legyen a padban, hogy világítson. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan modern technika,
amely ma is világossá teszi a ma felolvasott Igénket. Mert így is lehetünk a
világ világossága. Mert a mai Ige éppen ezt szeretné világossá tenni a mi
számunkra, hogy addig kell világítanunk, akár azzal is, hogy itt ülünk a
padokban, amíg ez a fény annyira nyilvánvaló és világos lesz, mint a hegyen épített
város, amely annyira szembeszökő, hogy senki nem mehet el mellette anélkül,
hogy észre ne venné, anélkül, hogy figyelmét, ha csak egy kis időre is arra ne fordítaná.
Isten
ebben az Igében egészen világossá teszi azt, hogy „ti vagytok, mi vagyunk a világ világossága”, amelynek nem úgy kell
viselkednie, hogy nem világit, mert kioltották, mert elrejtették, mert a véka
alá tették, hanem épp ellenkezőleg, annyira szembetűnőnek, szembeöltőnek kell
lennie, hogy lehetetlen legyen azt nem tudomásul venni, mint a hegyen épült
várost. Sőt az Ige még ennél is tovább megy, és azt mondja, hogy „Úgy tündököljék a ti világosságotok az
emberek előtt, hogy lássák a ti jó tetteiteket és dicsőítsék a ti mennyei
atyátokat”. A felolvasott Igénk első
értelme az, hogy az Isteni igazság nem azért van, hogy árnyékban maradjon,
hanem épp ellenkezőleg úgy kell segítenie a tájékozódást, hogy besugározza
fénnyel mindazokat, akik a környezetében élnek. Ez az Ige tulajdonképpen az
evangéliumot Jézusban és bennünk is reflektorfénybe, toronyóra magasságába, legsziporkázóbb
hang és fény technika középpontjába, egy világítótorony hasznával vetekedő
helyre teszi, ahol azért van jelen, hogy tündököljön, világoljon, fényledjen és
csillogjon.
A
mai Ige azt a kérdést teszi fel nekünk, hogy vagyunk-e a világ világossága?
Benned az Isten felfénylik, vagy elhalványul? Rá van-e téve valami a mi
betakar, eltakar: a gondok, a gazdagság, a lustaság, a világi élvezettel teli
élet, amely nem engedi, hogy világíts, vagy annyira nyilvánvaló-e az Krisztust
követő életed, mint a hegyre épített város, amely nemcsak önmagát világítja be,
hanem egész környezetét is?
Ha
valaki jött már autóval egy estefelé egy hegyről egy város, település fele,
amelyik a völgyben van, akkor az tudja, hogy rögtön nyilvánvalóvá válik az,
hogy merre felé is tartunk, hogy nemsokára egy településre érkezünk. Azt lehet
mondani, hogy csak az nem veszi észre, aki nem akarja észrevenni.
A
felolvasott Igénk szerint az Ige első értelme ez: annyira nyilvánvaló kellene,
legyen az embereknek, hogy mi Istennel járunk, mint amennyire nyilvánvalóvá
válik az, hogy nemsokára egy településre érünk, amikor egy tiszta éjjel
elkezdünk a hegyről leereszkedni a település felé. Nyilvánvalóvá kellene,
váljon szavaink, tetteink, gondolkodásunk, életstílusunk, szokásaink, egyáltalán
a viselkedésünk és a világhoz való viszonyulás által.
Csakhogy,
azt tapasztaljuk, hogy még akkor sem lesz teljesen nyilvánvaló, amikor emberileg
mindent elkövetünk a siker érdekében. Amikor ezt az Igét elolvastam, illetve amikor
belegondoltam, hogy mi, de én és az én szolgálatom, - hogy magamról beszéljek -
hogyan áll ezzel az igével, akkor rájöttem, hogy nem tudok lelki értelemben a
fényhozó lenni az emberek számára, ahogyan a város fényei elhozzák a fényt a
Feleken leereszkedő éjszakai autósoknak. Mert nincs a homlokomra tetoválva,
hogy keresztyén vagyok, s még ha oda is lenne tetoválva, az sem változtatna a
helyzeten. Mert egy-egy családlátogatás rendjén, amikor tudják az emberek, hogy
ki vagyok, hogy én vagyok a lelkész, akkor is egyes esetekben olyan nehezen
lehet elővenni az Igét, olyan nehezen lehet a beszélgetést a lelkiek felé
terelni, olyan nehezen lehet megtenni az első lépést a világosság fele. S ha
visszagondolok arra, amikor az egyik tanárom a teológián azt mondta, hogy ez a
szolgálatunk lényege, hogy embereket elvezessünk Krisztushoz, s ha emellé
teszem azt, hogy gyülekezeteink évről évre fogynak, s ezt már teljesen
természetesnek vesszük, akkor elég siralmas a helyzet
.
Ez az a pont, amikor talán ti is úgy érzitek, hogy semmi értelme, én bevallom őszintén
én ezt éreztem, hogy hiába próbálok a hegyre építeni, hiába próbálom meg a
gyertyatartót kivenni a véka alól és felemelni, hogy mindenki lássa, mindenki
előtt tündököljön, mégsem látják meg az emberek. A szemük előtt van, de mégsem
veszik észre.
Kedves
Testvérek! Ez az Ige egy óriási titkot hordoz magában. Olyan rejtelmes. Ott van
a világ világossága, amelyik egyszer csak a véka alá kerül, aztán meg a hegyre épített
város képében tündököl az Isten dicsőségére. Egy nagy titok az, ami szétfeszíti
ezt az egész Igét. Egy titok, amelyik felszínre akar törni, egy
ellenállhatatlan erő, amely napvilágra akar jönni.
S
éppen ez az, ami kell, hogy megértsük ezt az Igét, éspedig az, hogy ne értsük. Hogy
értsük meg azt, hogy magunktól nem fogjuk megérteni, magunktól csak a sötétséget
tudjuk ontani a világra, magunktól nem találhatjuk meg Istent. Meg kell érteni,
hogy Isten országa, amiről Jézus ebben és az összes példázatában beszél, nem megközelíthető
úgy, mint egy turisztikai objektum. Nem lehet az Istenhez jegyet vásárolni, egy
turisztikai irodában, az Isten nem egy turisztikai látványosság. Ha te vagy én
szeretnénk lenni a világ világossága, soha nem fogunk tudni azok lenni. Ha én
akarom az embereket elvezetni Krisztushoz, nem fog összejönni. Aki Istent így
keresi, soha sem találja meg, annak mindig egy érthetetlen dolog marad az Ige,
az Isten, az egyház, a Biblia és ez az Ige is. Mózesnek azt mondja az Úr,
amikor a kijelentést adja a Sinai hegyen ”vigyázzatok,
ne menjetek föl a hegyre, még a szélt se érintsétek! Mert aki megérinti,
halállal lakol!” Vagyis Isten nem osztja meg az Ige titkát, nem osztja meg a
megváltást, Jézus igazságát a csőcselékkel, az illetlen, a tudatlan, az
arrogáns vagy éppen a közönyös tülekedőkkel. Nem lehet beerőszakolni magunkat
Isten országába. Isten nem egy cirkuszi bohóc, nem lehet látványosságként
kezelni, mert akkor rejtve marad az ember előtt. A szeme előtt van, de mégsem
érti meg. Ez az Ige kizáró, bezáró jelleget is hordoz. Mert aki a maga erejéből
szeretne világosság lenni, az kudarcra, sötétségre és kárhozatra van ítélve.
Aki nem, mint alázatos szolga, mint bűnbánó bűnös közeledik Isten
világosságához, az csak sötétségre fog találni. Nem fogja megérteni sem a mai
Igét, sem az Isten országát. Kívül marad, ahol sötét van és fogcsikorgatás- És
ilyen értelemben mélységesen szomorú ez az Ige, sok embert arra ítél, hogy a
véka alatt kialudjon és az örök kárhozat fojtogató sötétségében mindörökre elfelejtődjön.
Viszont,
ha egyszer bevallotta az ember, hogy nem érti, akkor esélye van arra, hogy
megértse. Ahogyan a néma lélektől szenvedő gyermek apja a Márk 9-ben felsóhajt:
„Hiszek Uram! Légy segítségül az én
hitetlenségemben!” Ez az ember miközben Istent és a fia gyógyulását kereste
megtalálta az egyetlen utat, azt, aki Isten maga mutatott fel, mint a világ
világosságát: Jézus Krisztust. Hitelen vagyok, mondja az ember, de kérek hitet,
segítségre szorulok, csalódott vagyok, fáradt, kiégett, bűnös, és térden állva
kiáltom: „Dávid Fia, könyörülj rajtam”.
Kedves
Testvérek! Nem mi vagyunk a világ világossága, a földnek sói. Mi csak
lámpatartók lehetünk, akin, akiben Isten elhelyezheti a világ világosságát,
Jézus Krisztust. Nem mi világítunk, nem mi vagyunk a hegyen épített város, nem
a mi cselekedeteink tündökölnek, hanem az Isten cselekedete bennünk és
általunk. Nem mi dicsőtettük meg Istent a kereszten, hanem Jézus. Mi csak felajánlhatjuk
életünket, hogy Isten azt lámpatartónak használja, mi csak alázatos szolgaként
szolgálhatunk arra, hogy Isten életünkre felépítse a hegyen épített várost.
Befejezésül
hadd mondjak el egy történetet, amely bizonyítja azt, hogy a munkánk nem hiábavaló,
nem a mi érdemünkért, hanem azért mert ha Isten dicsőségére élünk és próbálunk világítani,
úgy ahogyan az egyik testvérünk teszi, - aki jön, hogy világítson a padba -
akkor Istennek van hatalma a mi tetteinkben megdicsőíteni magát, ahogyan Jézus
halálában is dicsőséget szerzett magának és megváltást az emberiségnek.
Íme, a történet: Négy
leány igazi jó barátok voltak. Kisiskolás korunktól, együtt jártak iskolába,
elválaszthatatlanok voltak, egyetemi évek alatt, sőt azután is. Aztán Sára, aki
az egyetlen keresztyén volt a négy közül egy másik országba költözött és így megszűnt
a szoros kapcsolat közöttük. Sára mindvégig úgy érezte, hogy hiába imádkozott a
barátnőiért, hiába tett nekik bizonyságot, mindvégig hitetlenek maradtak a
barátnők. Aztán egyszer egy karácsonykor hazament, ahol összefutott az egyik
barátnőjével, aki babakocsit tölt maga előtt. A baba édesanyja, Sára barátnője
arról számolt be, hogy nincs férje, mire Sárában ugyanaz a gondolat fogant meg:
úgy maradt terhes, hogy nincs férje. Nem emlékezett semmire, amit neki mondtam
Jézusról. Sára egyszer csak - beszélgetésük közben - kérte, hogy a kezébe
vehesse a babát. Ekkor a barátnője Sárára nézett, és azt mondta: „Neked
köszönhetem a gyermekem életét, mert el akartam vetetni, de azok miatt, amiket
mondtál nem tudtam megtenni. Sőt a gyermek éreztette meg velem, hogy Isten
mennyire szeret engem, így már én is az ő gyermeke lettem”.
Sára imádságai,
noha csak évek multával, de meghallgattattak, sőt nemcsak egy, hanem immár két
életet is megmentett a halálból. Isten útjai kiszámíthatatlanok és csodálatosak
is egyben.
(Elhangzott a Bulgária-telepen, Kolozsvár, 2019.06.02)
