Méz

 Méz

    A hiány létezik. Mindig is volt, most is van, és talán mindig is lesz. Akármennyire is tudom, hogy a méz édes, vannak időszakok, amikor egész egyszerűen nem akarom megkóstolni, megízlelni.

    A nyugtalanságom fő oka az, hogy nem mindig tudok ahhoz kapcsolódni, aki tökéletesen tudja, mi lenne a legjobb nekem. A méz a polcon marad, ezért nem tudja kifejteni hatását, gyógyító erejét. Nem nyúlok hozzá, ezért nem tudom átérezni örömét, felemelő hatását, áldott békéjét.

    Talán Isten jósága is ilyen: közel van hozzám, mégis érintetlen marad. Nem az a gond, hogy ne lenne végtelen ez a jóság, hanem az, hogy újra és újra elmegyek mellette, pedig tudom, milyen édes a méz íze. Most felhasadt bennem a szomorú felkiáltás: miért nem tudok igazán kapcsolódni ahhoz, amiről tudom, hogy jó nekem? Félek, mert ha hozzányúlnék, el kellene engednem az életem feletti irányítást. Nem tudom, hogy gyengeség van-e bennem, félelem, vagy valami mélyebb ellenállás.

    Be kell vallanom, hogy ezt a falat én nem tudom áttörni. Csak segítségért tudok kiáltani. Kérni tudok, mint a bibliai apa: „Segíts hitetlenségemen.” Csak önvád ne legyen az ilyenfajta imádságomban.

    Jonathan Edwards, a szívbeli ízlelés nagy szakértője, mondja ki, hogy „van különbség aközött, hogy valaki racionálisan ítéli meg, hogy a méz édes, és aközött, hogy meg is ízleli annak édességét.” Ez elindított bennem egy vallásos érzelmet, amely közelebb vitt Istenhez és önmagamhoz.

    Szent Ágoston szavaiban most úgy érzem, segítség érkezik. Azt mondja, hogy van valaki, aki a segítségemre siet. Jézus Krisztus az, aki felbontja a mézes kanna tetejét, szelíden hívogat, megtöretett testével rámutat, hogy ez érettem van, segít az érzelmi viharaimban, félelmeimben, kísértéseimben és kétségeimben, hogy merjem megkóstolni az isteni nedűt. Szent Ágoston egy olyan szót használ itt, amelyet nemcsak úgy fordíthatunk le magyar nyelvre, hogy ez egy isteni indítás, hanem úgy is, hogy erre teremtett, erre kér minket, miközben megadja az erőt.

    Mikor tudok majd tényleg hozzányúlni a mézhez? Amely majd a hiányomat is valóban elveszi… Ma újra odaléptem a mézhez. Talán még nem tudom igazán megízlelni, de legalább már nem megyek el mellette. (Teszek ma öt dolgot Isten dicsőségére.)

Vallomás a határ innenső oldaláról

 Nyitány

„Az ember végtelenül meghaladja az embert” – írja Blaise Pascal. Számomra ez a mondat nem magyarázat, hanem feszültség. Úgy érzem, mintha saját határaimon belül állnék, mégis valahonnan e távolinak tűnő határon túlról érkezne felém egy igény: hogy több legyek annál, ami most vagyok.

    Ha átgondolom, egy mindennapos tapasztalat villan fel bennem: nem az vagyok, akinek gondolom magam. Van bennem valami, ami nem nyugszik bele abba, hogy önmagam legyek — ugyanakkor nem is látom tisztán, mivé kellene lennem. Sokáig azt gondoltam, hogy önmagamat pusztán önmagamból is megérthetem. Hogy ha elég őszintén figyelek befelé, akkor a válaszok lassan összeállnak. Ma már kevésbé vagyok biztos ebben. Számomra az önismeret nem egyszerűen belső figyelem kérdése. Inkább olyan, mintha egyszerre ismerném és el is téveszteném önmagam. Mintha mindig hiányozna valami belőlem.

    Ezért fordulok újra és újra Szent Ágoston gondolkodásához. Vallomások című műve számomra nem pusztán önéletrajz, hanem annak lassú felismerése, hogy az, ami vagyok, valami nagyobbnak is a visszfénye. Jelen van valami, ami túlmutat rajtam. Úgy érzem, mintha Ágoston mondatai mögött ott lenne egy másik tekintet is, amely előtt az életem más fénytörésbe kerül. A Vallomások ilyen olvasása közben az önismeret kérdése elmozdul bennem. Nem az lesz a fő kérdés, hogy „ki vagyok én?”, hanem inkább az, hogy hogyan látom magam egy másik nézőpontból, amely nem tőlem származik.

    Ez a látásmód érthetővé teszi számomra Kálvin János gondolatát is, hogy az Isten-ismeret és az önismeret nem két külön út, hanem együtt haladó folyamat. Nem pusztán haladok, hanem egyszerre közeledek és feltárulok. Talán ezért hangzik számomra olyan erősen a bibliai mondat is: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok” (Lukács evangéliuma 5,8). Számomra ez nem csupán bűnvallás, hanem egy pillanat, amikor saját határaimba és korlátaimba ütközöm. Ilyenkor az önismeret számomra már nem önmagam elemzése, hanem egy másik látásmódban való felismerés.

    Ebből a nézőpontból az életem nem válik egyszerűbbé. Inkább csak tisztábban látom azt a feszültséget, amelyben élek: hogy egyszerre vágyom az igazságra, és közben nem vagyok képes azt birtokolni. Most újra meghallom Pascal mondatát. Valóban meghaladom önmagamat — nem azért, mert képes lennék rá, hanem mert ez a kívülről érkező látásmód folyamatosan túlmutat rajtam.

A Rejtőzködő Isten Csodája

Bibliaolvasás: Jób 3,1-10

„Vesszen el az a nap, a melyen megszülettem, és az az éjszaka, a melyen azt mondták: fiú fogantatott” Jób 3,3

Istennel a szenvedéseinkben is (2)

               Mi az öröm a szenvedésben? Lehet-e erről egyáltalán így beszélni? Vagy óriási logikai hiba, egyszóval butaság az egész? A józan eszű ember a szenvedést életének egyik területére koncentrálódó támadásként érzékeli és értékeli.

               Jób miután hét napig és hét éjszakáig hallgatott, beszédre nyitja ajkait. Beszédének lényege: ordítás vagy nyögés. Ordításának nem akart vége szakadni, olyan volt, mint a szüntelenül csörgedező vízfolyás. Szó szerint ezt mondja: „sóhajtásaim ömölnek, mint a habok” (Jób 3,24).

               Emberileg nézve teljesen érthető a reakciója. Sőt az is érthető, hogy átkozódik, bár nem mondhatjuk azt helyesnek. Ennél már sokkal, de sokkal rosszabb következményekkel járó tetteket is véghez vitt az ember, szenvedései közepette. Akik tudják mi történt Jóbbal, meg sem tudnak szólalni. Hét napon és hét éjszakán keresztül, csak a döbbent, befagyott csend uralkodik. „Az erdő mély és sötét”, írja az egyik költő.

               Soroljuk fel röviden a Jóbbal történteket. A Sátán előszőr a vagyonát, megélhetőségét, majd a családját támadja meg. Talán pár óra, de az is lehet, hogy néhány perc alatt elveszti ökreit, szamarait. Talán villámcsapás az, ami összeégeti juhait. A káldeusok három oldalról támadtak így sikerült megölniük a szolgákat, valamint elrabolniuk a tevéket. Ezután tornádó dönti rá gyermekeire a házat, akik szám szerint mind a tízen odavesznek.

               A legsúlyosabb pedig csak ezután következett, mert egy olyan betegség súlytotta, amely bár napjainkban igen erős szteroidokkal gyógyítható, Jób korában 100%-os halálozással járt. A tünetek között megtaláljuk a gyulladt fekélyes sebeket, viszketést, étvágytalanságot, levertséget, erőtlenséget, fekélyes sebekben élő férgeket, nehéz légzést, bűzös leheletet, fogyást, állandó fájdalmat, álmatlanságot, és a lázat is. A valósághoz még azt is hozzá kell tenni, hogy a felesége is ebben az állapotában magára hagyja, elfordul tőle.

               A magyar nyelv rendkívülien kifejező, használjuk is, mert arra való. Magyar népünk ezzel áldja és átkozza Istent. Tisztelet a kivételnek, de olyan „cifrán” káromkodni, mint a magyar senki sem tud. Valóban a magyar nyelv nagyfokú kreativitást enged az indulati nyelvhasználatban.

               Sokszor amikor azt kérdezzük, hogy „hol van Isten, amikor fáj”, talán túlságosan megengedjük magunknak ezt a „nagyfokú kreativitást.” Amikor azt kérdezzük, miért engedi meg Isten a szenvedést, érdemes azt is látni, hogy sok olyan ajándék és segítség vesz körül bennünket – orvosi ellátás, közösségi támogatás, lehetőségek –, amelyek korábbi korokban nem álltak rendelkezésre.

               Jób istenfélő ember volt. Nem fordul el Istentől még ebben a helyzetben sem. Ha egészen pontosak szeretnénk lenni, Jób tulajdonképpen nem is átkozódik, pedig „minden oka meglenne rá” – mondhatná valaki. Jób pusztán panaszkodik. Az a panasza, hogy miért nem halt meg. Miért van életben, amikor ilyen csapás özönnel kell szembenéznie? Talán jobb lett volna, ha halva születik.

Jób panaszának fontos tanulsága az, hogy senkit nem bánt meg vele. Elsősorban nem fordul el Istentől, egy rossz szava sincs rá. Másodsorban senkit nem hibáztat a környezetéből, azaz nem bánt meg egy embert sem. Harmadszor pedig saját magát sem bántja. Meg se fordul a fejében az öngyilkosság gondolata. Gyökössy Endre lelkipásztor mondja, hogy három úton lehet robbanni. Előszőr saját magunk felé, igy kezdünk ön károsító szokásokba. Másodszor lehet robbanni kifelé is, igy más embereknek fogunk gondokat okozni. Harmadszor lehet felfelé is robbanni. Jób ezt teszi: kérdéseit Istennek teszi fel, őt kéri fel arra, hogy mutasson utat a számára.

Gyakran felvetik azt, hogy a legnagyobb csoda az, hogy egészen egyszerűen van valami, hogy van valami, ami több a puszta semminél. A legkisebb valami olyan pici, hogy emberi mértékegységgel még megmérni sem tudjuk, felfoghatatlanul kicsi. (Amúgy ez igaz a legnagyobb dolgokra is.) Jób és egy szenvedő ember sem erre gondol szenvedései között, ezért sem hiszi azt, hogy lehetne bármi jó ebben a világban.

Jób, az Istenfélő ember, pár mondattal később saját magáról úgy beszél, mint a férfiről, aki Isten kerítése szorít körbe (Jób 3,23). Jób ekkor ezt látja. Mi a Jób könyvének olvasói azonban tudjuk, hogy a Sátán azt állította, hogy Isten a jólét és áldások kerítésével vette Jóbot körbe. (Jób 1,10).

 Micsoda különbség! A Sátán szerint Jób hűsége az Istentől kapott védelem következménye. Ezzel szemben Jób azt mondja, hogy bármerre néz, Istent látja. Nem szakítja meg a kapcsolatot Istennel, még kérdései közepette sem. Azt elismeri, hogy szenvedései közepette, most egy olyan Istent lát, akit eddig nem ismert, de egy percig sem kételkedik, abban, hogy bármerre is visz az útja Istennel fog újra és újra találkozni.

Jób azokban az órákban a rejtőzködő Istennel találkozott, de szentül meg van győződve róla, hogy ugyanaz az Isten, akit azelőtt megismert. Úgy irható le állapota, hogy most még elvakítja a sötétség, de mégis kézzel lábbal, kapaszkodva, megbotolva, de nem leesve hiszi, hogy Isten ott van mindezeken túl. Jóbnak igaza is lett, úgy ahogyan Jeremiás prófétánál olvassuk Isten igéretét: „Kerestek majd engem, és megtaláltok, ha teljes szívetekből kerestek engem.” (Jer 29:13)

Jób előttünk járt, a rejtőzködő Isten megismerésében is. Ha szenvedünk, bátran kövessük példáját, hisz ennél sokkal nagyobb az, amit Isten ígér azt őt szeretőknek:

„Mögöttem és előttem körülzártál, és kezedet rajtam tartod.” Zsolt 139,5

„Tollaival betakar téged, szárnyai alatt menedéket találsz; pajzs és páncél az ő hűsége.” Zsolt 91,4

„…tele vannak szemekkel körös-körül és belül…” JnJel 4,8

Bár most még rejtőzködik, de mégis mindenhol ott van, a legkisebben és a legnagyobban is. Ez a Rejtőzködő Isten Csodája! Ámen. 

"Felemelvén kezeteket, dicsérjétek Istenteket

Szívből néki hálát adván, Őt áldjátok minduntalan! 

Megáldjon téged az Isten, a Sionról kegyelmesen.

Ki teremtette az eget, a Földet és mindeneket!” (MRÉ 134,2-3)

 

Imádság

 

            Úr Jézus! Láttuk amint az éhezésben, a meg nem értésben, de még az ostorcsapások közepette, sem engedted magad elragadtatni a Sátán kisértéseitől. Mindeközben pedig felmutattad, hogy emberileg te is annyira éhes, annyira magányos és annyira fájdalmakkal, és dühvel voltál tele, mint bármelyikünk. Csak állunk és bámulunk, felfoghatatlan tetteid, és érettünk való szenvedésed előtt. Ugyanakkor bocsánatodért kiáltunk, azért esedezünk, szent trónusod előtt leborulva, hogy ne ródd fel nekünk, azt, amikor mi nem így cselekedtünk, amikor elbuktunk. Amikor igenis felháborodtunk és igenis vétkeztünk, mindezen nehézségek és kisértések közepette.

            Urunk, Atyánk egyszülött Fia, Krisztusunk! Akarunk hinni. Úgy kiáltunk fel, mint a bibliai apa: segíts hitetlenségünkön. Vagy, ahogyan ezt olyan szépen parafrazálja költőnk: „Hiszek hitetlenül Istenben, Mert hinni akarok, Mert sohse volt úgy rászorulva Sem élő, sem halott. (A.E)” Bocsásd meg nekünk, hogy néha csak a sötétséget látjuk, bocsásd meg, ha úgy telnek el napjaink, hogy nem hívunk téged. Bocsásd meg, ha úgy élünk, hogy nem áldunk és nem dicsérjük a te szent neved. „Megvalljuk és megismerjük szent felséged előtt, hogy mi szegény bűnösök vagyunk” (K.G). Kérünk bocsáss meg nekünk.

            Istenünk, szálljon áldás háromszor szent nevedre. Szent Fiadért a Jézus Krisztusért segíts bennünket abban, hogy ebben az állapotunkban se feledkezzünk meg arról, hogy te - bár nekünk pont az ellenkezője tűnik fel – mégis a világosság vagy. Te vagy az Ige, amely már eljött hozzánk, azért, hogy minden embert és minket is megvilágosíts (Jn 1,9). Kérünk ma téged, hogy - bár elismerve azt, hogy nagy a sötétség körülöttünk és bennünk – engedj át a te fényedből, legalább egy kis nyalábót, fénycsóvát. Ámen.

 

 

 Tiszteletes