Bibliaolvasás: Jób 3,1-10
„Vesszen el az a nap, a melyen megszülettem, és az az
éjszaka, a melyen azt mondták: fiú fogantatott” Jób 3,3
Istennel a szenvedéseinkben is (2)
Mi az
öröm a szenvedésben? Lehet-e erről egyáltalán így beszélni? Vagy óriási logikai
hiba, egyszóval butaság az egész? A józan eszű ember a szenvedést életének
egyik területére koncentrálódó támadásként érzékeli és értékeli.
Jób
miután hét napig és hét éjszakáig hallgatott, beszédre nyitja ajkait.
Beszédének lényege: ordítás vagy nyögés. Ordításának nem akart vége szakadni,
olyan volt, mint a szüntelenül csörgedező vízfolyás. Szó szerint ezt mondja: „sóhajtásaim
ömölnek, mint a habok” (Jób 3,24).
Emberileg
nézve teljesen érthető a reakciója. Sőt az is érthető, hogy átkozódik, bár nem
mondhatjuk azt helyesnek. Ennél már sokkal, de sokkal rosszabb
következményekkel járó tetteket is véghez vitt az ember, szenvedései közepette.
Akik tudják mi történt Jóbbal, meg sem tudnak szólalni. Hét napon és hét
éjszakán keresztül, csak a döbbent, befagyott csend uralkodik. „Az erdő mély és
sötét”, írja az egyik költő.
Soroljuk
fel röviden a Jóbbal történteket. A Sátán előszőr a vagyonát, megélhetőségét,
majd a családját támadja meg. Talán pár óra, de az is lehet, hogy néhány perc
alatt elveszti ökreit, szamarait. Talán villámcsapás az, ami összeégeti juhait.
A káldeusok három oldalról támadtak így sikerült megölniük a szolgákat,
valamint elrabolniuk a tevéket. Ezután tornádó dönti rá gyermekeire a házat,
akik szám szerint mind a tízen odavesznek.
A
legsúlyosabb pedig csak ezután következett, mert egy olyan betegség súlytotta,
amely bár napjainkban igen erős szteroidokkal gyógyítható, Jób korában 100%-os
halálozással járt. A tünetek között megtaláljuk a gyulladt fekélyes sebeket,
viszketést, étvágytalanságot, levertséget, erőtlenséget, fekélyes sebekben élő
férgeket, nehéz légzést, bűzös leheletet, fogyást, állandó fájdalmat,
álmatlanságot, és a lázat is. A valósághoz még azt is hozzá kell tenni, hogy a
felesége is ebben az állapotában magára hagyja, elfordul tőle.
A magyar
nyelv rendkívülien kifejező, használjuk is, mert arra való. Magyar népünk ezzel
áldja és átkozza Istent. Tisztelet a kivételnek, de olyan „cifrán” káromkodni,
mint a magyar senki sem tud. Valóban a magyar nyelv nagyfokú kreativitást enged
az indulati nyelvhasználatban.
Sokszor
amikor azt kérdezzük, hogy „hol van Isten, amikor fáj”, talán túlságosan
megengedjük magunknak ezt a „nagyfokú kreativitást.” Amikor azt kérdezzük,
miért engedi meg Isten a szenvedést, érdemes azt is látni, hogy sok olyan
ajándék és segítség vesz körül bennünket – orvosi ellátás, közösségi támogatás,
lehetőségek –, amelyek korábbi korokban nem álltak rendelkezésre.
Jób
istenfélő ember volt. Nem fordul el Istentől még ebben a helyzetben sem. Ha
egészen pontosak szeretnénk lenni, Jób tulajdonképpen nem is átkozódik, pedig „minden
oka meglenne rá” – mondhatná valaki. Jób pusztán panaszkodik. Az a panasza,
hogy miért nem halt meg. Miért van életben, amikor ilyen csapás özönnel kell
szembenéznie? Talán jobb lett volna, ha halva születik.
Jób panaszának fontos tanulsága
az, hogy senkit nem bánt meg vele. Elsősorban nem fordul el Istentől, egy rossz
szava sincs rá. Másodsorban senkit nem hibáztat a környezetéből, azaz nem bánt
meg egy embert sem. Harmadszor pedig saját magát sem bántja. Meg se fordul a
fejében az öngyilkosság gondolata. Gyökössy Endre lelkipásztor mondja, hogy
három úton lehet robbanni. Előszőr saját magunk felé, igy kezdünk ön károsító
szokásokba. Másodszor lehet robbanni kifelé is, igy más embereknek fogunk gondokat
okozni. Harmadszor lehet felfelé is robbanni. Jób ezt teszi: kérdéseit Istennek
teszi fel, őt kéri fel arra, hogy mutasson utat a számára.
Gyakran felvetik azt, hogy a
legnagyobb csoda az, hogy egészen egyszerűen van valami, hogy van valami, ami
több a puszta semminél. A legkisebb valami olyan pici, hogy emberi
mértékegységgel még megmérni sem tudjuk, felfoghatatlanul kicsi. (Amúgy ez igaz
a legnagyobb dolgokra is.) Jób és egy szenvedő ember sem erre gondol
szenvedései között, ezért sem hiszi azt, hogy lehetne bármi jó ebben a
világban.
Jób, az Istenfélő ember, pár
mondattal később saját magáról úgy beszél, mint a férfiről, aki Isten kerítése
szorít körbe (Jób 3,23). Jób ekkor ezt látja. Mi a Jób könyvének olvasói
azonban tudjuk, hogy a Sátán azt állította, hogy Isten a jólét és áldások
kerítésével vette Jóbot körbe. (Jób 1,10).
Micsoda különbség! A Sátán szerint Jób hűsége
az Istentől kapott védelem következménye. Ezzel szemben Jób azt mondja, hogy
bármerre néz, Istent látja. Nem szakítja meg a kapcsolatot Istennel, még
kérdései közepette sem. Azt elismeri, hogy szenvedései közepette, most egy
olyan Istent lát, akit eddig nem ismert, de egy percig sem kételkedik, abban,
hogy bármerre is visz az útja Istennel fog újra és újra találkozni.
Jób azokban az órákban a rejtőzködő
Istennel találkozott, de szentül meg van győződve róla, hogy ugyanaz az Isten,
akit azelőtt megismert. Úgy irható le állapota, hogy most még elvakítja a
sötétség, de mégis kézzel lábbal, kapaszkodva, megbotolva, de nem leesve hiszi,
hogy Isten ott van mindezeken túl. Jóbnak igaza is lett, úgy ahogyan Jeremiás
prófétánál olvassuk Isten igéretét: „Kerestek majd engem, és megtaláltok, ha
teljes szívetekből kerestek engem.” (Jer 29:13)
Jób előttünk járt, a rejtőzködő
Isten megismerésében is. Ha szenvedünk, bátran kövessük példáját, hisz ennél
sokkal nagyobb az, amit Isten ígér azt őt szeretőknek:
„Mögöttem és előttem körülzártál,
és kezedet rajtam tartod.” Zsolt 139,5
„Tollaival betakar téged,
szárnyai alatt menedéket találsz; pajzs és páncél az ő hűsége.” Zsolt 91,4
„…tele vannak szemekkel
körös-körül és belül…” JnJel 4,8
Bár most még rejtőzködik, de
mégis mindenhol ott van, a legkisebben és a legnagyobban is. Ez a Rejtőzködő
Isten Csodája!
