Bibliaolvasás: Mt
18,21-35
"Bocsásd
meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; Mert ha az
embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha
pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti
vétkeiteket.” Mt 6,12.14-15
Kedves
Testvérek! Ha valaha elgondolkodtunk azon, hogy vajon mi mit is imádkozunk
amikor a Miatyánkot mondjuk akkor rájöttünk arra, hogy ebben az imádságban 6
dolgot kérünk. Az első hármat az Istennel való kapcsolatunkra nézve kérjük, a
második hármat e földi életünkre nézve. Nagyon érdekes, hogy Jézus, aki tudta,
hogy milyen az az imádság, amelyet Isten meghallgat, három dolgot tart
fontosnak a mi földi életünkre nézve, ezek a következők: fontos és
nélkülözhetetlen a mindennapi kenyér, fontos és nélkülözhetetlen a mindennapi
megbocsátás, fontos és nélkülözhetetlen a gonosztól való naponkénti
megoltalmaztatás. Erre a három dologra ezen a földön mindenképpen szüksége a
keresztyén embernek: mindennapi kenyérre, a mindennapi megbocsátásra és a
mindennapi védelemre a gonosszal szemben. Ma a másodikkal fogunk foglalkozni,
éspedig a megbocsátás kérdésével, a megbocsátás a mai Igénk és
istentiszteletünk témája.
Kedves
Testvérek! Általánosan benne van a székely-magyar ember gondolkodásában az,
hogy az Isten megbocsát. Szoktuk mondogatni, „az Isten jó, az Isten megbocsát”.
De honnan lehetek abban biztos, hogy az Isten megbocsát? Most szabadon
válaszolhattok: honnan tudod te, hogy Isten neked megbocsátott?
Vajon
érezzük e-ezt, az Isten bocsánata egy érzés? A lelki békesség átérzése jelenti
az Isten megbocsátását? Vajon azért bocsát meg nekem Isten, mert Ő egyszerűen olyan,
hogy megbocsát? Azért van Isten, hogy megbocsátson, ez az ő dolga? Vajon abból
tudhatom, hogy megkereszteltek, s a vizet, mint Krisztus vérének a jelképét rám
öntötték, ami elmosta az én bűneimet: innen tudhatom, hogy Isten megbocsát?
Vajon amikor az úrvacsorában elveszem a szent jegyeket, tudhatom, hogy ez Isten
bocsánatát jelenti számomra?
Kedves
Testvérek! A ma felolvasott Ige válasza igen egyszerű: annak bocsát meg Isten,
aki a maga rendjén is megbocsát embertársainak, felebarátainak. Nem csak annyi,
hogy megbocsátottunk valamit valakinek, de más dolgokat azért nem bocsátunk
meg, nem arról van szó, hogy egy megbocsátással teli életet fogunk majd
valamikor az ismeretlen jövőben elkezdeni, hanem folyton megbocsátunk: megvan
bennünk az a képesség, hogy Isten bocsánatát megtapasztalva, meg tudunk bocsátani
akkor, ha megbántanak.
Kedves
Testvérek! De még mielőtt belemennénk a mai Ige mélyebb magyarázatába, picit
mondjunk el egy pár dolgot általánosan a megbocsátással kapcsolatosan.
Először
is megbocsátani nem könnyű, mert a mások iránt érzett sértődöttségünk egy
olyan csapdát állít a mi számunkra, amelybe nagyon könnyű besétálni, hiszen a
sértődöttség haraggá válhat, a harag gyűlöletté, s végül a szavakban,
gondolatokban és tettekben megnyilvánuló erőszak ördögi körében találhatjuk
magunkat, amely kiváltja a bosszúállást. (R.Girard)
Éppen
azért, mert a sértődöttség ilyen mélységekbe és ilyen sötétségbe tudja az
embert taszítani, ezért szoktuk mondani azt, hogy megbocsátani szép dolog,
hiszen tudjuk azt, hogy sokszor milyen nehéz megbocsátani. A megbocsátás azért
tűnik szépnek, mert csak egy „szép lelkű” vagy közismertebb nevén „jó” lelkű
ember tud, az esetek többségében felülemelkedni a haragon és a
sértődöttségen. A megbocsátás azonban így éppen azok ritka képessége
maradna, akikbe soha, vagy csak nagy ritkán „gázolt bele” az élet, s így az
épen maradt jó lelkükkel képesek a megbocsátásra.
Azonban
tudjuk azt, hogy megbocsátani nemcsak a jó lelkű emberek tudnak, nemcsak a jó
lelkűek kiváltsága a könyörület, hanem a megbocsátás egy ajándék, amely
ajándékért nekünk szüntelenül könyörögnünk kell.
Azért
ajándék a megbocsátás, mert békességet, szeretetet, és az együttélés normális
keretek között tartását teszik lehetővé. Sokszor hallani azt, hogy egy- egy
ember meg tud bocsátani, el tudja viselni a másikat, és így fennmaradhat a
család, a közösség, békéje és harmóniája.
A
megbocsátás végül tehát nemcsak szép dolog, nemcsak egy ajándék, amit az ember
megkaphat, hanem egy csodálatos, varázslatos dolog is. Miért? Azért, mert
különös módon főképpen nem az lesz gazdagabb tőle, aki kapja, hanem az, aki
adja. Nem az történik, amikor megbocsátunk, hogy odaadunk valamit magunkból a
másiknak, - s ezzel veszteséget kell elkönyvelnünk- hanem épp ellenkezőleg a
boldogság a mi lelkünket fogja elönteni, - s ezzel bennünket téve gazdaggá - ha
meg tudunk bocsátani. Szent-Gály Kata a 20 század magyar író és költőnője, ezt
igy fogalmazza meg: „Ha tudsz megbocsátani,
akkor azok közé tartozol, akik értenek a boldogsághoz.”
Kedves Testvérek! Tudunk-e megbocsátani? Van-e nekünk
ilyen megajándékozott, elvarázsolt csodálatos lelkünk, amely képes arra, hogy megbocsátson?
A családban, a munkahelyen, a gyülekezetben?
Egyszer egy ember elment a lelkészhez, és azt mondta
neki, hogy ő nem tud megbocsátani, ezért soha többé nem fog a templomba járni.
Mire a lelkész megkérdezte: miért? Az illető sok mindent elsorolt, hogy egyesek
a templomba bejövet vagy kimenet, kipletykálnak másokat, hogy egyszer azt
mondta neki valaki, hogy miért zöld kalapban jött, miért nem kékben, hogy a
kórusban egyesek hamis hangon is énekelnek. Mire a lelkész azt mondta: rendben
van, ez igaz. De még mielőtt elmennél, megkérhetlek egy utolsó szívességre? Az
ember azt mondta: igen! A lelkész ekkor arra kérte, hogy vegyen a kezébe egy
csésze vizet s úgy járja körbe vele háromszor a templomot, - miközben jönnek az
emberek a templomba, - hogy egy csepp se essen ki. Amikor ez az ember
visszajött a lelkész megkérdezte tőle: miközben jártál körbe halottad-e amint
pletykálnak? Vagy láttad-e azokat, az emberi gyengeségeket - akiket amúgy
meglátnál - ha nem a csészében levő vízre figyeltél volna? Nem, nem láttam és
nem halottam! Látod, így vagyunk a keresztyén életünkbe is: ha a szívünk,
amikor templomba jövünk egyedül Jézus Krisztusra koncentrál, ha a szívünk az
Istenre figyel, akkor nincs időnk az emberek hibáival foglalkozni. Mert ha
valaki azért hagyja el a templomot, mert pl. valaki azt mondta neki, hogy miért
jött zöld kalapban s nem kékben, az sohasem Istenért járt ide, az valamiért
jött, de nem Istenért. (Internet)
Kedves Testvérek! A keresztyénség történetében azonban az
előbb felsorolt példáknál százszor és ezerszer nagyobb botlásokat és bűnöket is
meg tudtak bocsátani a keresztyének. Jézus a kereszten imádkozik a tömegért,
aki azt kiáltja, hogy „feszítsd meg feszítsd meg”. Azt kéri Istentől,
hogy „Atyám, bocsátsd meg nekik mert nem tudják mit cselekszenek” (Lk
23,34), vagy a vértanú István, amikor kövekkel dobálják, hogy a
sérülésekbe haljon bele, így imádkozik: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” (ApCsel
7,60). Gondolhatunk Józsefre is, akit eladnak a testvérei, s
bedobnak egy kútba, szívére tudja ölelni a testvéreit, meg tud bocsátani és azt
tudja mondani: „Ti rosszat tervezetek ellenem, de az Isten terve jóra
fordította azt, hogy sok nép életét megmentse” (1Móz 50,20).
De talán a leginkább a spanyol polgárháború végén történt
eset mutatja meg azt, hogy az az ember, aki valóban, igaz teljes szívből tudja
imádkozni azt, hogy „bocsátsd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk
azoknak, akik ellenünk vétkeztek” (Mt 6,12), milyen megbocsátásra is
képes.
Egy csapat spanyol katona, egyszer egy ellenséges szovjet
katonára bukkant, akinek a melle tele volt gránátszilánkokkal, üveges szemei,
véres ruhái mutatták: nincs sok hátra. A katona csak motyogni tudta: papot,
papot! Gyónni szeretett volna. Az egyik spanyol megsajnálta és elment egy
papért, hogy utoljára gyónhasson a fiú. Amikor a pap félig véresen, falfehéren
elment, azt mondta: „Vigyétek a sebesültet a kórházba, ne az utcán haljon meg”.
Mikor visszaértek a katonához, azt mondta a sebesült: megbocsátott nekem,
feloldozott! Mire az egyik spanyol rávágta: miért ne bocsátott volna meg? Hisz
az a kötelessége! Nem értitek: nem tudjátok mit csináltam! Eddig 32 papot öltem
meg, minden faluban egyszer a plébániára rontottam be, a papokat vertem és
öltem meg a leghamarabb. Amikor ideértem, itt is azzal kezdtem, de mivel nem
mondták el a családtagjai, hogy hol van a pap: agyonlőttem az apját és két
testvérét. Értitek? Annak a papnak, akinek meggyóntam, s aki megbocsátott,
megöltem az apját és a testvérét.
Kedves Testvérek! Igyekezni lehet és kell is arra, hogy megbocsátsunk,
de nem fog működni, vagyis az Isten megbocsátásából fakadó erő nélkül, úgy
ahogyan ez a pap megbocsátott soha nem fogunk tudni megbocsátani. Azonban
amikor megértjük, hogy azok, akik Istennek 10.000 talentummal – vagyis egy
óriási adóssággal - tartoznak – ahogyan a felolvasott bibliaolvasási részben is
hallottuk (Mt 18,23-35) - azok mi vagyunk, amikor megértjük azt, hogy minden
rossz cselekedetünkkel, gondolatunkkal, szavunkkal Isten ellen vétkezünk, akkor
magasabb szintre tudunk lépni a megbocsátás terén.
Mert minden kicsiségen meg lehet sértődni, és minden
semmiségen el lehet indulni a harag felé, viszont, ha tudatában vagyunk annak,
hogy Isten mekkora adósságot engedett el nekünk – hiszen minden bűn egy Isten
ellen elkövetett sértés-tömkeleg - , akkor nemcsak, hogy nem botránkozunk meg
az embereken, hanem akkor képesek vagyunk elfogadni Isten ajándékát, az Ő
bocsánatát, amely során beindul az a csoda a mi életünkben is, amely Jézus
életét jellemezte, hogy nemcsak hétszer, hanem akár 77- szer is meg tudunk
bocsátani (Mt 18,22). Ha megértjük Isten könyörületét, akkor tudunk majd
szívből így imádkozni: „a mi mindennapi bocsánatunkat és a mindennapi
megbocsátani akarásunk add meg nekünk ma” (Fekete K.).
Ha tudunk így imádkozni: „a mi mindennapi
bocsánatunkat és a mindennapi megbocsátani akarásunk add meg nekünk ma”
akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten is elengedi tartozásunkat, adósságunkat.
Ámen.
Elhangzott Kézdimartonfalván 2020.február 16-án
