Méz

 Méz

    A hiány létezik. Mindig is volt, most is van, és talán mindig is lesz. Akármennyire is tudom, hogy a méz édes, vannak időszakok, amikor egész egyszerűen nem akarom megkóstolni, megízlelni.

    A nyugtalanságom fő oka az, hogy nem mindig tudok ahhoz kapcsolódni, aki tökéletesen tudja, mi lenne a legjobb nekem. A méz a polcon marad, ezért nem tudja kifejteni hatását, gyógyító erejét. Nem nyúlok hozzá, ezért nem tudom átérezni örömét, felemelő hatását, áldott békéjét.

    Talán Isten jósága is ilyen: közel van hozzám, mégis érintetlen marad. Nem az a gond, hogy ne lenne végtelen ez a jóság, hanem az, hogy újra és újra elmegyek mellette, pedig tudom, milyen édes a méz íze. Most felhasadt bennem a szomorú felkiáltás: miért nem tudok igazán kapcsolódni ahhoz, amiről tudom, hogy jó nekem? Félek, mert ha hozzányúlnék, el kellene engednem az életem feletti irányítást. Nem tudom, hogy gyengeség van-e bennem, félelem, vagy valami mélyebb ellenállás.

    Be kell vallanom, hogy ezt a falat én nem tudom áttörni. Csak segítségért tudok kiáltani. Kérni tudok, mint a bibliai apa: „Segíts hitetlenségemen.” Csak önvád ne legyen az ilyenfajta imádságomban.

    Jonathan Edwards, a szívbeli ízlelés nagy szakértője, mondja ki, hogy „van különbség aközött, hogy valaki racionálisan ítéli meg, hogy a méz édes, és aközött, hogy meg is ízleli annak édességét.” Ez elindított bennem egy vallásos érzelmet, amely közelebb vitt Istenhez és önmagamhoz.

    Szent Ágoston szavaiban most úgy érzem, segítség érkezik. Azt mondja, hogy van valaki, aki a segítségemre siet. Jézus Krisztus az, aki felbontja a mézes kanna tetejét, szelíden hívogat, megtöretett testével rámutat, hogy ez érettem van, segít az érzelmi viharaimban, félelmeimben, kísértéseimben és kétségeimben, hogy merjem megkóstolni az isteni nedűt. Szent Ágoston egy olyan szót használ itt, amelyet nemcsak úgy fordíthatunk le magyar nyelvre, hogy ez egy isteni indítás, hanem úgy is, hogy erre teremtett, erre kér minket, miközben megadja az erőt.

    Mikor tudok majd tényleg hozzányúlni a mézhez? Amely majd a hiányomat is valóban elveszi… Ma újra odaléptem a mézhez. Talán még nem tudom igazán megízlelni, de legalább már nem megyek el mellette. (Teszek ma öt dolgot Isten dicsőségére.)

Vallomás a határ innenső oldaláról

 Nyitány

„Az ember végtelenül meghaladja az embert” – írja Blaise Pascal. Számomra ez a mondat nem magyarázat, hanem feszültség. Úgy érzem, mintha saját határaimon belül állnék, mégis valahonnan e távolinak tűnő határon túlról érkezne felém egy igény: hogy több legyek annál, ami most vagyok.

    Ha átgondolom, egy mindennapos tapasztalat villan fel bennem: nem az vagyok, akinek gondolom magam. Van bennem valami, ami nem nyugszik bele abba, hogy önmagam legyek — ugyanakkor nem is látom tisztán, mivé kellene lennem. Sokáig azt gondoltam, hogy önmagamat pusztán önmagamból is megérthetem. Hogy ha elég őszintén figyelek befelé, akkor a válaszok lassan összeállnak. Ma már kevésbé vagyok biztos ebben. Számomra az önismeret nem egyszerűen belső figyelem kérdése. Inkább olyan, mintha egyszerre ismerném és el is téveszteném önmagam. Mintha mindig hiányozna valami belőlem.

    Ezért fordulok újra és újra Szent Ágoston gondolkodásához. Vallomások című műve számomra nem pusztán önéletrajz, hanem annak lassú felismerése, hogy az, ami vagyok, valami nagyobbnak is a visszfénye. Jelen van valami, ami túlmutat rajtam. Úgy érzem, mintha Ágoston mondatai mögött ott lenne egy másik tekintet is, amely előtt az életem más fénytörésbe kerül. A Vallomások ilyen olvasása közben az önismeret kérdése elmozdul bennem. Nem az lesz a fő kérdés, hogy „ki vagyok én?”, hanem inkább az, hogy hogyan látom magam egy másik nézőpontból, amely nem tőlem származik.

    Ez a látásmód érthetővé teszi számomra Kálvin János gondolatát is, hogy az Isten-ismeret és az önismeret nem két külön út, hanem együtt haladó folyamat. Nem pusztán haladok, hanem egyszerre közeledek és feltárulok. Talán ezért hangzik számomra olyan erősen a bibliai mondat is: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok” (Lukács evangéliuma 5,8). Számomra ez nem csupán bűnvallás, hanem egy pillanat, amikor saját határaimba és korlátaimba ütközöm. Ilyenkor az önismeret számomra már nem önmagam elemzése, hanem egy másik látásmódban való felismerés.

    Ebből a nézőpontból az életem nem válik egyszerűbbé. Inkább csak tisztábban látom azt a feszültséget, amelyben élek: hogy egyszerre vágyom az igazságra, és közben nem vagyok képes azt birtokolni. Most újra meghallom Pascal mondatát. Valóban meghaladom önmagamat — nem azért, mert képes lennék rá, hanem mert ez a kívülről érkező látásmód folyamatosan túlmutat rajtam.