Igei táplálék - "Sorban állni ott ahol Isten az ő kegyelmét osztogatja!" (1Sám 2,1-10) - Mi-Minden+ Teológia Blog

„Anna így imádkozott: Örvend szívem az Úrban, fölemelte szarvamat az ÚR. Fölnyílt a szám ellenségeim ellen, mert szabadításodnak örvendezek! Senki sincs olyan szent, mint az ÚR, sőt rajtad kívül senki sincs. Nincsen olyan kőszikla, mint a mi Istenünk. Ne szóljatok kevélyen, olyan kevélyen. Szátokból ne jöjjön ki kérkedő szó, mert mindentudó Isten az ÚR, és a tetteket ő ítéli meg. Az erős kézíjasokat összetöri, és a roskadozókat erővel övezi föl. A jóllakottak elszegődnek kenyérért, az éhezők pedig nem éheznek többé, s míg a magtalan hét gyermeket szül, a sokgyermekes megfogyatkozik. Az ÚR öl és elevenít, sírba visz, és visszahoz. Az ÚR szegénnyé tesz, és meggazdagít, megaláz és fölmagasztal. Fölemeli a porból a szegényt, és a sárból kihozza a szűkölködőt, hogy a hatalmasok mellé ültesse, és a dicsőség székét adja nekik. Mert az Úréi a föld oszlopai, és rájuk helyezte a földkerekséget. Híveinek lábát megoltalmazza, de az istentelenek a sötétségben némulnak el. Mert nem az erő teszi hatalmassá az embert. Az ÚR megrontja azokat, akik versengenek vele, mennydörög fölöttük az égben. Megítéli az ÚR a föld határait, királyának pedig hatalmat ad, és fölemeli fölkentjének szarvát!” (1 Sám 2,1-10)

Kedves Református testvéreim! Isten ezen az istentiszteleten két kézzel szeretné átadni nekünk a szeretetét. Azt szeretné, ha elvennénk a kegyelmet és ez valódi örömöt okozna a mi számunkra. Azt szeretné, ha válaszolni tudnánk arra a kérdésre, hogy mi megéreztük-e az Isten kegyelmét?

Kedves Testvérek! Az Igéből Anna szavait olvastuk fel, aki így kezdi mondanivalóját: „Örömet szerzett szívemnek az Úr, mert szabadításodnak örvendezhetek”(1 vers.). Anna, akivel már egy korábbi Istentiszteleten is ismerkedtünk Isten ajándékát kapta meg, mert míg nemrégiben gyermektelen volt, s emiatt sok csúfolás érte, most már Isten szeretetében részesült asszony lett, aki azt mondja az elején, hogy „felemelte arcomat az Úr, már tudok, amit felelni ellenségeimnek” (1 vers.).

Anna azért örül, mert Isten kiárasztotta reá kegyelmét, mert míg egyik percben egy megalázott ember, akit csúfolhatnak, lenézhetnek, bánthatnak a hibái miatt, addig a másik percben meglátszik életén az Isten szabadítása. Amikor gyermekkel ajándékozza meg Isten Annát, akkor derül ki az, akkor válik mindenki előtt nyilvánvalóvá, hogy azt, akit Isten szeret, csak ideig-óráig lehet csúfolni, mert Isten sokkal hatalmasabb a csúfolóknál, Isten kegyelme nagyobb minden emberi próbálkozásnál. Hogy Isten védelme alatt állnak azok, akik benne hisznek.

Kedves Testvérek! Úgy is mondhatnánk, hogy egészen egyszerű legyen a mai Ige üzenete, hogy Anna, akkor, amikor Isten elkezdte osztogatni a kegyelmét, rögtön ott termett, és még ha hosszú, nagyon hosszú sort is kellett kivárnia, akkor is ott állt, míg végül nem csalatkozott. Anna hitt Istenben, s addig állt a sorba, amíg Isten be nem engedte s meg nem áldotta őt.

             Kedves Testvérek! Mi hol voltunk, hol vagyunk akkor, amikor az Isten kegyelméért sorba kellene állni? Ott a sorban, mint Anna, vagy valahol máshol? Vajon ott vagyunk minden vasárnap a templomban? Vajon minden reggel miután kinyitottuk a szemünket az az első dolgunk, hogy szomjasan a Bibliát vesszük elő, hogy Isten nekünk szóló kegyelméről olvassunk? Mi hol vagyunk, hol voltunk életünk eltelt idejében, akkor, amikor Isten az ő kegyelmét, szeretetét, irgalmát osztotta?

Nemrégiben olvastam arról, hogy egyes országokban az emberek versenyeket szerveznek, amelyek különböző állatok mérik össze az erejüket. Ilyenek például a kakasviadalok, a bikaviadalok, de ilyen versenyek a ló versenypályák, ami arról szól, hogy az emberek azon szórakoznak, izgulnak, hogy melyik ló nyeri meg a versenyt. Azonban nemcsak lovak futnak ilyen pályákon, hanem kutyák is, éspedig agár kutyák. Az agarak érdekessége, hogy egyfelől a leggyorsabb kutyák másfelől, aki látott agarat az tudja, hogy nagyon kecses állatok, és ahogy futva versenyeznek, szép látványt nyújtanak.

Egyszer egy ilyen agár versenyen történt meg az, hogy egyik kör után a mű nyúl, ami után ezek a kutyák szaladnak kigyulladt és a verseny leállt. Tudniillik, hogy ezeket a kutyákat úgy veszik rá arra, hogy egymással versenyezzenek, hogy előttük egy műanyagból készült nyúl fut egy szerkezeten, amit a kutyák próbálnak elkapni, persze soha nem jutnak el hozzá.

Miért is mondom el ezt nektek? Azért mert a versenyző agarakhoz hasonlóan az emberek is a maguk választotta nyulakat kergetik. Szükség van valamire, ami értelmet ad az életüknek. Mi mire törekszünk? Mi mi után futunk? Mi ad értelmet életünknek? Mi az életcélunk? Mi melyik sorban állunk – úgy ahogyan már kérdeztem? Mi a mi reménységünk? S mi történik akkor, ha azt elveszik tőlünk?

Mi az, amibe kapaszkodsz testvérem? Mi a te erőd? S mi történik akkor, ha elveszik tőled? Nagyon szép dolog a család, a jó házasság, a gyermekek, ez is mutathatja az áldást, de mi van akkor, ha elveszíted őket? Összetörsz, úgy hogy többé soha nem állsz fel? Lesz-e még belőled egy boldog, megelégedett ember? Ha Istenben bízunk, felállunk, ezt állítom.

Megmondom őszintén nektek, hogy péntek este tanácstalan voltam, hogy mi az, amit nektek mondanom kell ma, és hirtelen csak megláttam egy képet, amely által megértettem, hogy Isten a mai Ige által mit is akar nektek üzenni.

Ezen a képen két híres ember közösen imádkozik. Úgy ahogyan Anna is imádkozott. Ekkor elgondolkodtam azon, hogy kik Ők és hogy mit csinálnak, s hogy milyen üzenete van ennek a mi számunkra.

A képről két dolog derül ki, éspedig: az, hogy honnan nyerik ezek az emberek az erejüket, és az, hogy mi az, amit képviselnek. Kiderül az, hogy az imádságból nyerik erejüket. S az imádkozó ember képéről mindig az jut eszükbe, hogy ők azok, akik a mennynél állnak sorba. Ők azok, akik az Istentől kérik el a mindennapi kenyeret, az Istentől kérik bűneik bocsánatát, Istentől kérik a védelmet a Sátán és a világ támadásai ellen, és Istent dicsőítik, imádják, szeretik és tisztelik. Ők nem műanyag nyulak után, nem világi kacatok után, emberi csinálmányok, világi gazdagságok, szórakozások után futnak, hanem Isten után.

A képen szereplő két ember közül az egyik a világhíres Nick Vujicic, aki végtagok nélkül született, s nemrégiben tartott előadást a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi arénákban, a másik ember meg Orbán Viktor. Noha mind a kettőnek más életútja volt és van, elmondható, hogy ők az Istennél állnak sorban. Egyfelől Nick fiatal korában, mivel így született nehéz sorsban nevelkedett, s élete egy pontján az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. A szakadék szélén volt, s ebből a mélységből rántotta ki Isten, s hívta el egy szolgálatra, amelyben a világot járja, és úgy tesz bizonyságot Istenről az emberek tömegei előtt. Másfelől Orbán Viktor magyar miniszterelnök, kiáll a keresztyén értékek mellett egy olyan világban, egy olyan Európában, ahol már, nemcsak hogy nem divat kiállni a keresztyénség mellett, hanem szégyennek számit. Kiáll az egyházak mellett, ha Isten is úgy akarja, akkor mellettünk is kiáll majd. 

Ezek az emberek, úgy ahogyan Anna is tudják, hiszik és bizonyságot is tesznek arról, amiről Anna is bizonyságot tett, hogy „az Úr megöl, de meg is elevenít, letaszít a sírba, és újra felhoz onnét. Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal, Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, az előkelők közé ülteti és örökségül főhelyet ad neki. (6-8 vers)„Ezek az emberek az Istennél állnak sorba kegyelemért.

Kedves Martonfalviak! Mondhatná valamelyikötök azt, hogy jó-jó, de ők messze vannak. Igen ez igaz, de Isten mindenhol Isten, Isten mindenhol képes csodát tenni, Isten mindenkit szeretne megmenteni, Isten mindenhol ki szeretné osztani a szabadítást és a kegyelmet, itt ebben a gyülekezetben is. Van a templomunkban egy emléktábla, amely egy olyan embernek állit, emléket, amely azon túl, hogy a falu híres szülötte, karrierjét és életét is itt kezdte a templomban, az Isten házában. Híressé őt az Istenről szóló munka tette, az, hogy bizonyságot tett az Istenről, hiszen megjelent írásai és művei, mind az Istenről szólnak. Igen, igaza van Annának, aki szavakkal azt mondja, amit falunk szülötte Martonfalvi Tóth György az életével mutatott, hogy: „Rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk”(2 vers). 

Pál apostol leírta, hogy mi az, ami tartotta benne a lelket, hogy végigfussa a pályát, hogy mi az, ami benne tartotta a lelket, akkor is, amikor megverték, megkorbácsolták, amikor fáradt volt, amikor börtönbe vetették, amikor halálos veszedelemben forgott az élete. Pál így fogalmazza meg: „nekem az élet Krisztus”(Fil 1,21). Pál számára az élet Krisztus. Krisztusba kapaszkodik, Krisztusból nyeri az erejét, Krisztusnál áll sorba. Ezt fiatal korában írta Pál, aztán öreg korában újra rátér a témára és azt mondja: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem”(2Tim 4,7). Mi volt az, ami éltette az apostolt? Krisztus! Mi volt az, amit elért? Krisztus! Mi volt az ő reménysége? Krisztus! Mi volt az, amit Krisztustól kapott? Úgy fogalmaz Pál: „Isten arra rendelt, hogy elnyerjük az üdvősséget a Jézus Krisztus által”(1Thessz 5,9). Pál apostol azt mondja, hogy Jézus Krisztus az egyetlen olyan cél, egyetlen olyan reménység, aki valódi reménységet és valódi boldogságot és örömet tud adni életünknek.

Nekünk mi a célunk? Mi a reménységünk? Mi a boldogságunk?

Nagyon érdekes a befejezés, mikor a 9-10 versben ezt olvassuk: „Híveinek lépteit ő vigyázza, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. Összetörnek, akik az Úrral perbe szállnak, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az Úr az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.” Akik hisznek, benne azokat megáldja, de a bűnösöket romlásba dönti. Ezt tudjuk és látjuk, hogy „senkit sem tesz hőssé a maga ereje”, de az Istenben hívők lépteit vigyázza, a bűnösök meg sötétben vesznek el.

Talán befejezhetnénk a mai Igehirdetést azzal, hogy elővesszük azt, amit Nick Vujicic ez a híres prédikátor elmondott, amikor ezrek előtt tett és tesz újra tanúbizonyságot az Istenben vetett hitéről. Ettől az embertől, aki kezek és lábak nélkül született, sokszor megkérdezik, azt a kérdést, amely a legnyilvánvalóbb, talán amelyik nagyon is fájhat neki, s amelyik élete nagy kérdése is lehet egyúttal, hogy „Nick, boldog lennél, ha lennének kezeid és lábaid”? Nick úgy felel, figyeljük meg: „Nem hiszem, hogy a boldogság a végtagokban lenne. Ha így lenne, mindenki, akinek vannak kezei és lábai boldog lenne...” Aztán folytatja: „A boldogság forrása benned van...Abban, hogy ki vagy... Abban, hogy Isten immár benned él…” És nem abban, hogy mit tudsz, vagy mit nem tudsz megtenni. Hanem abban, hogy vele, benne mi az, amit meg tudsz tenni.

Van pár dolog az életben, amit se irányítani, se megváltoztatni nem tudsz, élned kell vele, mert ezt Istentől kaptad. Döntést kellett hoznom, hogy mérges legyek-e Istenre azért, amim nincs, vagy hálás legyek azért, amim van. Én dönthetek. Te dönthetsz. Úgy is dönthetünk, hogy kitartunk a csalódásaink és a hibáink mellett. Dönthetünk úgy, hogy keserűek, dühösek, vagy szomorúak maradunk. Vagy amikor nehézségekkel és bántó emberekkel kerülünk szembe, dönthetünk úgy is, hogy tanulunk a tapasztalatainkból, és továbblépünk, vállaljuk a felelősséget a saját boldogságunkért, vállaljuk a felelősséget az Istenbe vetett hitünkért."

Kedves Testvérek! Sámuel édesanyja Anna, Nick Vujicic a prédikátor, Orbán Viktor a magyar miniszterelnök, sőt még Martonfalvi Tóth György is vállalta azt, hogy Istennél áll sorba a kegyelemért, az irgalomért. Vállalták és vállalják azt, hogy Isten az ő reménységük, erejük, céljuk, örömük és boldogságuk és nem csalódtak, mert az Istenben való reménység soha nem szégyenit meg, az Istenben soha nem fogunk csalódni. Ha nála kopogtatunk, ha nála keressük a megoldásokat életünkre, ha nála keressük a boldogságot, akkor ígéretét megtartva számíthatunk áldására.

Csak az a kérdés, hogy beállunk-e a sorba? Beállunk-e a sorba, ahol Isten az ő kegyelmét osztogatja? Ámen.

(Elhangzott: Kézidmartonfalvi Református Gyülekezetben, 2019. október 27-én)

Igei táplálék a Mi-Minden + teológián II. - ("Ti vagytok a világ világossága!")

"Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és világítson mindenkinek a házban. Úgy tündököljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó tetteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."

Kedves Testvérek! Egyszer egyikőtök mondta, hogy jön a templomba azért, hogy ott legyen a padban, hogy világítson. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan modern technika, amely ma is világossá teszi a ma felolvasott Igénket. Mert így is lehetünk a világ világossága. Mert a mai Ige éppen ezt szeretné világossá tenni a mi számunkra, hogy addig kell világítanunk, akár azzal is, hogy itt ülünk a padokban, amíg ez a fény annyira nyilvánvaló és világos lesz, mint a hegyen épített város, amely annyira szembeszökő, hogy senki nem mehet el mellette anélkül, hogy észre ne venné, anélkül, hogy figyelmét, ha csak egy kis időre is arra ne fordítaná.

Isten ebben az Igében egészen világossá teszi azt, hogy „ti vagytok, mi vagyunk a világ világossága”, amelynek nem úgy kell viselkednie, hogy nem világit, mert kioltották, mert elrejtették, mert a véka alá tették, hanem épp ellenkezőleg, annyira szembetűnőnek, szembeöltőnek kell lennie, hogy lehetetlen legyen azt nem tudomásul venni, mint a hegyen épült várost. Sőt az Ige még ennél is tovább megy, és azt mondja, hogy „Úgy tündököljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó tetteiteket és dicsőítsék a ti mennyei atyátokat”.  A felolvasott Igénk első értelme az, hogy az Isteni igazság nem azért van, hogy árnyékban maradjon, hanem épp ellenkezőleg úgy kell segítenie a tájékozódást, hogy besugározza fénnyel mindazokat, akik a környezetében élnek. Ez az Ige tulajdonképpen az evangéliumot Jézusban és bennünk is reflektorfénybe, toronyóra magasságába, legsziporkázóbb hang és fény technika középpontjába, egy világítótorony hasznával vetekedő helyre teszi, ahol azért van jelen, hogy tündököljön, világoljon, fényledjen és csillogjon.

A mai Ige azt a kérdést teszi fel nekünk, hogy vagyunk-e a világ világossága? Benned az Isten felfénylik, vagy elhalványul? Rá van-e téve valami a mi betakar, eltakar: a gondok, a gazdagság, a lustaság, a világi élvezettel teli élet, amely nem engedi, hogy világíts, vagy annyira nyilvánvaló-e az Krisztust követő életed, mint a hegyre épített város, amely nemcsak önmagát világítja be, hanem egész környezetét is?

Ha valaki jött már autóval egy estefelé egy hegyről egy város, település fele, amelyik a völgyben van, akkor az tudja, hogy rögtön nyilvánvalóvá válik az, hogy merre felé is tartunk, hogy nemsokára egy településre érkezünk. Azt lehet mondani, hogy csak az nem veszi észre, aki nem akarja észrevenni. 

A felolvasott Igénk szerint az Ige első értelme ez: annyira nyilvánvaló kellene, legyen az embereknek, hogy mi Istennel járunk, mint amennyire nyilvánvalóvá válik az, hogy nemsokára egy településre érünk, amikor egy tiszta éjjel elkezdünk a hegyről leereszkedni a település felé. Nyilvánvalóvá kellene, váljon szavaink, tetteink, gondolkodásunk, életstílusunk, szokásaink, egyáltalán a viselkedésünk és a világhoz való viszonyulás által. 

Csakhogy, azt tapasztaljuk, hogy még akkor sem lesz teljesen nyilvánvaló, amikor emberileg mindent elkövetünk a siker érdekében. Amikor ezt az Igét elolvastam, illetve amikor belegondoltam, hogy mi, de én és az én szolgálatom, - hogy magamról beszéljek - hogyan áll ezzel az igével, akkor rájöttem, hogy nem tudok lelki értelemben a fényhozó lenni az emberek számára, ahogyan a város fényei elhozzák a fényt a Feleken leereszkedő éjszakai autósoknak. Mert nincs a homlokomra tetoválva, hogy keresztyén vagyok, s még ha oda is lenne tetoválva, az sem változtatna a helyzeten. Mert egy-egy családlátogatás rendjén, amikor tudják az emberek, hogy ki vagyok, hogy én vagyok a lelkész, akkor is egyes esetekben olyan nehezen lehet elővenni az Igét, olyan nehezen lehet a beszélgetést a lelkiek felé terelni, olyan nehezen lehet megtenni az első lépést a világosság fele. S ha visszagondolok arra, amikor az egyik tanárom a teológián azt mondta, hogy ez a szolgálatunk lényege, hogy embereket elvezessünk Krisztushoz, s ha emellé teszem azt, hogy gyülekezeteink évről évre fogynak, s ezt már teljesen természetesnek vesszük, akkor elég siralmas a helyzet

. Ez az a pont, amikor talán ti is úgy érzitek, hogy semmi értelme, én bevallom őszintén én ezt éreztem, hogy hiába próbálok a hegyre építeni, hiába próbálom meg a gyertyatartót kivenni a véka alól és felemelni, hogy mindenki lássa, mindenki előtt tündököljön, mégsem látják meg az emberek. A szemük előtt van, de mégsem veszik észre.

Kedves Testvérek! Ez az Ige egy óriási titkot hordoz magában. Olyan rejtelmes. Ott van a világ világossága, amelyik egyszer csak a véka alá kerül, aztán meg a hegyre épített város képében tündököl az Isten dicsőségére. Egy nagy titok az, ami szétfeszíti ezt az egész Igét. Egy titok, amelyik felszínre akar törni, egy ellenállhatatlan erő, amely napvilágra akar jönni.

S éppen ez az, ami kell, hogy megértsük ezt az Igét, éspedig az, hogy ne értsük. Hogy értsük meg azt, hogy magunktól nem fogjuk megérteni, magunktól csak a sötétséget tudjuk ontani a világra, magunktól nem találhatjuk meg Istent. Meg kell érteni, hogy Isten országa, amiről Jézus ebben és az összes példázatában beszél, nem megközelíthető úgy, mint egy turisztikai objektum. Nem lehet az Istenhez jegyet vásárolni, egy turisztikai irodában, az Isten nem egy turisztikai látványosság. Ha te vagy én szeretnénk lenni a világ világossága, soha nem fogunk tudni azok lenni. Ha én akarom az embereket elvezetni Krisztushoz, nem fog összejönni. Aki Istent így keresi, soha sem találja meg, annak mindig egy érthetetlen dolog marad az Ige, az Isten, az egyház, a Biblia és ez az Ige is. Mózesnek azt mondja az Úr, amikor a kijelentést adja a Sinai hegyen ”vigyázzatok, ne menjetek föl a hegyre, még a szélt se érintsétek! Mert aki megérinti, halállal lakol!” Vagyis Isten nem osztja meg az Ige titkát, nem osztja meg a megváltást, Jézus igazságát a csőcselékkel, az illetlen, a tudatlan, az arrogáns vagy éppen a közönyös tülekedőkkel. Nem lehet beerőszakolni magunkat Isten országába. Isten nem egy cirkuszi bohóc, nem lehet látványosságként kezelni, mert akkor rejtve marad az ember előtt. A szeme előtt van, de mégsem érti meg. Ez az Ige kizáró, bezáró jelleget is hordoz. Mert aki a maga erejéből szeretne világosság lenni, az kudarcra, sötétségre és kárhozatra van ítélve. Aki nem, mint alázatos szolga, mint bűnbánó bűnös közeledik Isten világosságához, az csak sötétségre fog találni. Nem fogja megérteni sem a mai Igét, sem az Isten országát. Kívül marad, ahol sötét van és fogcsikorgatás- És ilyen értelemben mélységesen szomorú ez az Ige, sok embert arra ítél, hogy a véka alatt kialudjon és az örök kárhozat fojtogató sötétségében mindörökre elfelejtődjön.

Viszont, ha egyszer bevallotta az ember, hogy nem érti, akkor esélye van arra, hogy megértse. Ahogyan a néma lélektől szenvedő gyermek apja a Márk 9-ben felsóhajt: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemben!” Ez az ember miközben Istent és a fia gyógyulását kereste megtalálta az egyetlen utat, azt, aki Isten maga mutatott fel, mint a világ világosságát: Jézus Krisztust. Hitelen vagyok, mondja az ember, de kérek hitet, segítségre szorulok, csalódott vagyok, fáradt, kiégett, bűnös, és térden állva kiáltom: „Dávid Fia, könyörülj rajtam”.

Kedves Testvérek! Nem mi vagyunk a világ világossága, a földnek sói. Mi csak lámpatartók lehetünk, akin, akiben Isten elhelyezheti a világ világosságát, Jézus Krisztust. Nem mi világítunk, nem mi vagyunk a hegyen épített város, nem a mi cselekedeteink tündökölnek, hanem az Isten cselekedete bennünk és általunk. Nem mi dicsőtettük meg Istent a kereszten, hanem Jézus. Mi csak felajánlhatjuk életünket, hogy Isten azt lámpatartónak használja, mi csak alázatos szolgaként szolgálhatunk arra, hogy Isten életünkre felépítse a hegyen épített várost.

Befejezésül hadd mondjak el egy történetet, amely bizonyítja azt, hogy a munkánk nem hiábavaló, nem a mi érdemünkért, hanem azért mert ha Isten dicsőségére élünk és próbálunk világítani, úgy ahogyan az egyik testvérünk teszi, - aki jön, hogy világítson a padba - akkor Istennek van hatalma a mi tetteinkben megdicsőíteni magát, ahogyan Jézus halálában is dicsőséget szerzett magának és megváltást az emberiségnek.

Íme, a történet: Négy leány igazi jó barátok voltak. Kisiskolás korunktól, együtt jártak iskolába, elválaszthatatlanok voltak, egyetemi évek alatt, sőt azután is. Aztán Sára, aki az egyetlen keresztyén volt a négy közül egy másik országba költözött és így megszűnt a szoros kapcsolat közöttük. Sára mindvégig úgy érezte, hogy hiába imádkozott a barátnőiért, hiába tett nekik bizonyságot, mindvégig hitetlenek maradtak a barátnők. Aztán egyszer egy karácsonykor hazament, ahol összefutott az egyik barátnőjével, aki babakocsit tölt maga előtt. A baba édesanyja, Sára barátnője arról számolt be, hogy nincs férje, mire Sárában ugyanaz a gondolat fogant meg: úgy maradt terhes, hogy nincs férje. Nem emlékezett semmire, amit neki mondtam Jézusról. Sára egyszer csak - beszélgetésük közben - kérte, hogy a kezébe vehesse a babát. Ekkor a barátnője Sárára nézett, és azt mondta: „Neked köszönhetem a gyermekem életét, mert el akartam vetetni, de azok miatt, amiket mondtál nem tudtam megtenni. Sőt a gyermek éreztette meg velem, hogy Isten mennyire szeret engem, így már én is az ő gyermeke lettem”. 

Sára imádságai, noha csak évek multával, de meghallgattattak, sőt nemcsak egy, hanem immár két életet is megmentett a halálból. Isten útjai kiszámíthatatlanok és csodálatosak is egyben. 

(Elhangzott a Bulgária-telepen, Kolozsvár, 2019.06.02)

Mai Igei táplálék a Mi-Minden + teológián I.

János 14,1-9a (Csak Jézus Krisztus által lehet életünk, csak Jézus Krisztus által lehet örök életünk)

Kedves Testvérek! Az Útmutató által kijelölt mai Ige, az Istenhez vezető utat mutatja meg nekünk, az egyetlen olyan utat, amelyik tényleg Istenhez fog bennünket elvezetni. Azért is fontos megértenünk ennek az útnak a fontosságát és pontosságát, mert mint látjuk a tanítványokban is kérdések merülnek fel azzal a hellyel (ti. az örök élettel) kapcsolatosan, amit Jézus megígért nekünk. Maga Fülöp mondja Jézusnak, hogy „elég az nekünk, ha megmutatod az Atyát”. Maga Fülöp a tanítvány az, aki minden nap ott volt Jézus mellett, vele feküdt vele kelt, mondja, hogy mutasd meg nekünk az Atyát, mutasd meg, mert nem látom az Atyát. Erre mondja Jézus, hogy „aki látott engem az látta az Atyát”. A 7-ik versben azt mondja Jézus Tamásnak, hogy „mostantól fogva láttátok őt és ismeritek őt”. Mától fogva látjátok Istent, mától fogva ismeritek Őt. Hogyan mondhatja Jézus azt, hogy mostantól fogva ismerjük az Atyát és látjuk az Atyát?

Kedves Testvérek! A mai Ige üzenete tulajdonképpen a 2-ik és a 6-ik versben van megírva. Jézus ebben az Igében azzal biztat bennünket, hogy sok hely van az Atyánál, és el is mondja, hogy Ő maga az, aki által ezt elérhetjük, megkaphatjuk. Ebben az Igében Jézus nem egy egyszerű részletkérdésről beszél nekünk Jézus, hanem a sorsukról beszél, és nem is akármilyen sorsunkról, hanem az örök sorsunk az, amelyik itt kockán forog. Ez az, amit megnyerhetünk, vagy amit elveszíthetünk.

 „Nem babra megy a játék”, hanem „örök életre”.

 Ahhoz, hogy jól megértsük az „örök élet” fogalmát, a görög eredeti szavaihoz kell visszamennünk, mert az nemcsak azt adja vissza, hogy itt egy örökkévalóságig tartó életről van szó, de emellett azt is jelenti, hogy az örök élet új korszak, egy új „aion”, egy teljesen új világkorszak eljövetele. Valahogy így lehetne magyarra lefordítani: „örökké tartó új világkorszak, amely élet, élettel teli élet.” Hogy jól értsük meg, Jézus nemcsak azt mondja, hogy az örök élet az azt jelenti, hogy legyőzetett a halál, hanem, hogy ez egy új világkorszak, amiben nincs félelem, fájdalom és gond. Mert Jézus tudja, hogy ez az élet, amit mi élünk abban a legnagyobb harc nem az élet és a halál között folyik, hanem az élet és az élettelenség, a képtelenség, a sikertelenség, a tétlenség, a tanácstalanság között.

Az ember sokszor fel se tudja fogni, hogy miről beszél az Ige, amikor az örök életet említi. Vegyük csak a magyar fiatal házaspárokat, de vehetnénk bármelyik generációt a maga problémáival, kihívásaival. De vegyük őket. Egyesek mindent elkövetnek, hogy gyermekük szülessen és bármivel is próbálkoznak nem lesz, aztán másoknak meg lehetne, és nem vállalnak, max. egyetlen egyet. Azt mondhatjuk, hogy azoknál, akiknél nincs egy gyerek azok az élettelen párok, ahol meg lesz egy, azoknál megjelenik az élet. Mindegy melyik verzióhoz tartozunk, csak a vesztes oldalon állunk. Mert az eredmény a csatában a veszteség, mert ha a statisztikákat nézzük, akkor a magyar szaporulatot a gyermektelenség, a szaporulat hiánya, jellemzi, és a magyar nép kihalása felé tolja.  Kedves Testvérek! Egy világkorszakban élünk, amelyben úgy néz ki, hogy a fosztóképzők a győztesek. Milyen érdekes a magyar nyelv, azt mondja, hogy fosztó képző. (Tulajdonképpen ez egy nyelvtani szakkifejezés) Valamitől megfosztja a viselőjét. A sikertől a sikerre vágyót. Az élettelit megfosztja az élettől és élettelenné teszi, a képességet képtelenséggé, a tetteket tétlenséggé, a bölcsességet tanácstalansággá.

Testvérek, Jézus arról beszél itt nekünk, hogy itt ez a tét, ha hiszünk ő benne, akkor ő egy új világkorszakot fog elhozni, amelyben nincsenek fosztóképzők. 

Egy fosztóképzők nélküli világ, ez az, amit ígér Isten. Ez a tét.

Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. Nagyon érdekes, hogy hozzáteszi azt, hogy „csakis énáltalam”, mintha tudta volna, hogy nem fognak hinni a tanítványok benne. János evangélista az ő első levelében mondja: „Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.„Ugyanarról beszél mind a két igeszakasz, úgy az élet, mint az örök élet, csak azé lehet, aki hisz Jézusban. Sőt János tévtanitoknak, mai szóval élve „szektásnak” nevezi azt, aki mást tanít az Istenről, mint amit Isten Jézus Krisztusban kijelentett. Igy a hindu, a buddhista, de a muzulmán sem juthat Istenhez.

Kedves Testvérek! Ki kell mondanunk a ma élő magyar keresztyének talán legnagyobb kísértése, s a felolvasott Igénk fényében talán legnagyobb vesztesége az lehet, ha a Jóistenben hisz és nem Jézus Krisztusban. Miért mondom ezt? Ézsiás több száz évvel Jézus születése előtt mondja: „Ó, bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál, hogy megrendüljenek előtted a hegyek!” Ő is szeretné az Atyát látni, mint Fülöp. Meg vagyok győződve, hogy Ézsaiás, ha Jézus korában élt volna, futott volna hozzá: „Uram csak egy szót szólj és meggyógyul a te szolgád!” Igen testvérek a magyar ember a „Jó Istenben” hisz és nem abban az egyetlen útban, amelyik elvezetheti hozzá, éspedig Jézus Krisztusban. Nem szalad Jézushoz.

Hadd hozzak nektek egy irodalmi példát, azért hogy még érthetőbb legyen a probléma. Móricz Zsigmond írja a „Légy jó mindhalálig” híres regényének 11-ik fejezetében (már a cím is sokat mondó: „Légy jó mindhalálig)”: „Az ész, az egyformán lehet az isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, mi lakik a szívben, s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket elkövetni, jó és nemes lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is hasznos tagjává lesz a társadalomnak.” „Jó és nemes lélekkel” az ember azonban… – s folytatja gondolatmenetét Móricz. Igy fogalmaztam meg magamnak, hogy általában a magyar ember a következő formula szerint gondolkodik: Van a Jó Isten, aki teremtette egy jó magyar népet, ebben pedig engem a jó magyar embert. Egyik következik a másikból. Ez egy tökéletes recept: mivel a jó Isten vigyáz rám és jó magyar népemre, ezért jó ember voltam, vagyok és leszek. Amíg mind a három szó előtt a pozitív jelű „jó” szó áll, addig működik, de ha az egyik előtt netalán negatívvá válik, összedől az egész. Mert attól, mert az Isten jó, még vannak rossz emberek. S mert vannak jó emberek, az Istent mégis rossznak mondják a magyarok. Miért kedves testvérek? Mert Jézus nélkül ez a formula: „jó Isten, jó magyar, jó ember „- semmit sem ér. Miért? Mert ez a „jó és nemes magyar lélek” Jézus nélkül egyszer csak rossz és gazemberré válik. Miért? Mert a mai Igénkben mondja, Jézus a Jó Istent senki sem láthatja meg nélkülem. „Én vagyok az ajtó” – mondja egy másik helyen. Ezt úgy kell értenünk: én vagyok az egyetlen ajtó. Igen, sok hely van az Atyánál, tényleg mindenki elférne ott, s tényleg mindenki hivatalos, de csak Jézuson keresztül lehet oda eljutni. Hiába lehet Magyarországra átmenni a határon román útlevéllel, de ha neked kínai útleveled van, és azzal nem lehet bemenni az országba, ki vagy zárva. Hiába van útleveled, ha nem érvényes, ha nem megfelelő. Csak Jézus a megfelelő útlevél, Jézus a megfelelő út, Jézus a megfelelő szállítóeszköz. „Nem mehet senki sem az Atyához, csakis énáltalam”.

Kedves Testvérek! Jézuson kívül a Biblia tanítása szerint csak az marad, amit János is mond: „hogy hazuggá tegyük az Istent”. Ezen kívül csak a kárhozat marad. A Biblia nagyon világos határt húz, a Jézusban való hit és hitetlenség között. Mert ha belegondolunk nagyon sok bizonyságot kaptunk a hit mellett. Csak az evangéliumokban ezer- meg ezer dolog van, amelyik mind Istent mutatják fel, Istent amint Jézus Krisztusban a mi üdvösségünkön munkálkodik. Egyszóval, a világban nagyon sok minden mutat Istenre és az Ő Fiára, Jézus Krisztusra. Nagyon sok olyan dolog van ebben a világban, amely hitre kellene, vezessen bennünket, de az igazság az, hogy az ember sokkal inkább lázadó mind tudatlan. Nem az a baj az emberiséggel, hogy nem tud hinni, mert nem látja az Istent, mert nincs benne hit, hanem az, hogy nem akar hinni. Sokkal kényelmesebb a Jóistenben hinni, aki békén hagy, aki jó távol van tőlünk, mint vállalni a Jézussal való életet, aki beköltözik az életünkbe, a házunkba, a mindennapjainkba és fenekestül felforgatja azt.

Hazamehetünk azzal, hogyha hiszünk Jézusban, akkor tudhatjuk, hogy Ő már elkészítette a számunkra a helyet, már készen van és el is fog jönni, hogy elvigyen magához. Ez a mai Ige üzenete, - egy mondatban - ez a mai Ige mondanivalója, ezt vihetjük magunkkal: csak Jézus Krisztus által lehet életünk, csak Jézus Krisztus által lehet örök életünk. Ámen. 

(Elhangzott a Bulgária-telepen, Kolozsvár, 2019.05.11)

HOL VAN ISTEN AMIKOR FÁJ? I - Mi- Minden+ teológia Blog

Minden ember egyszer felteszi ezt a kérdést magának: „miért van szenvedés”? „Miért éppen nekem kell szenvednem”? „Miért szenvedek többet, vagy miért szenvedek kevesebbet, mint a másik ember”? 

Talán a Biblia legnagyobb szenvedője Jób, éppen ezért jó lenne tőle megkérdezni. Mert ő az, aki egyik napról a másikra elveszít mindent: hírnevet, gazdagságot, gyermekeket, jó házasságot, egészséget. Ismerős a történet, amikor a Sátán azzal vádolja meg Jóbot, hogy üzleti érdekek miatt szereti Istent, így bekövetkezik az az időszak, amikor Jób iszonyúan elkezd szenvedni. 

A helyzet, amelyikbe Jób került nemcsak neki, hanem nekünk, mindnyájunknak is felteszi a kérdést, hogy egy hasonló helyzetben mi tudnánk-e én áldani Istent, ha hirtelen mi is elvesztenék mindent, mint Jób? Vagyont, hírnevet, családot, barátokat, egészséget? Vajon tudnánk-e azt mondani erre, amit Jób mondott, hogy „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, és mezítelen térek vissza. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve”? Áldott legyen az Ő neve? Hát ez kemény!

Egy ilyen emberpróbáló helyzetben, amely minden egyes porcikánkat igénybe veszi, lefárasztja, és a végletekig kimeríti, nagyon sokféle kérdés megfogalmazódhat bennünk, illetve nagyon sokféle fajta reakciót válthat ki belőlünk. Hadd soroljunk fel párat:

Az első és legkönnyebben előhívható reakció az a tagadás. Tagadóm, hogy szenvedek, tagadom, hogy én egy ilyen helyzetbe kerültem, tagadom, hogy velem ilyesmi előfordulhat. A tagadás a maga rendjén nagyon sok formát ölthet, de hadd említsük meg azt, ami a legkézenfekvőbb, legposztmodernebb és legkorszerűbb, az, ami digitáliséra közepén, legkönnyebben megfoghatóbb, amelyik állandóan megkísérti a XXI század emberét: ez pedig a szenvedés-képtelenség betegsége. Ez az az ember szemlélete, amelyben nincs helye a szenvedésnek. Annyira tagadjuk a szenvedés jelenlétét, hogy sokszor úgy nézünk magunkra és környezetünkre, mint egy olyan helyre, amiben nincs helye sem a gyengeségnek, sem az érzékenységnek, sem pedig a mulandóságnak, ahol csak az erőnek, a magabiztosságnak, a bebiztosítottságnak és az öntörvényűségnek van helye. A mai posztmodern, digitalizált világ úgy képzeli el, hogy egy mesében él, amelyben csak szuperhősök vannak, amelyben nincs fáradtság, betegség, öregség, magány. A tagadás az, amikor ott van a szenvedés, de mi mégis meg akarunk szabadulni a terhétől, s mindeközben, - természetesen, természetszerűleg - elfelejtjük, megkérdezni Istent, hogy mit szeretne ezzel elérni. Hívőként nem tekinthetünk úgy a világra, hogy az abban lévő dolgok nem Isten teremtése. A helyes hozzáállás az, ha Jóbtól tanulunk, Jóbtól tanuljuk meg a helyes kérdést feltenni: amelyik így hangzik: mit szeretnél ezzel Uram? Mit akarsz elérni azzal a bajjal a mi személyes hitéletemben elérni? Mi a célod ezzel? Nem megtagadjuk, hanem hittel elfogadjuk. Tagadás és elfogadás.

Aztán másodszor ott van a bagatellizálás. Amikor lebecsüljük és alábecsüljük az életünk folyamán bekövetkező eseményeket. Ez az, amikor azt mondjuk, hogy csak átmeneti az egész, hogy majd elmúlik, hogy majd hamar jobban leszünk, hogy nem kell, majd sok ideig hordjuk a terhet. Szoktuk mondogatni: „kialszod magad és aztán minden rendbe jön”. Az alábecsülésnek és lebecsülésnek a legnagyobb veszélye az, hogy nem vesszük komolyan a helyzetet, mert Isten üzenhet nemcsak az Ige, az igehirdetés az emberek, hanem a helyzetek által is. Még a szenvedés által is.

A harmadik ilyen módszer az elhárítási technika. Ez az, amikor elszigeteljük, és máshová helyezzük át a problémát. Amikor mindenhol baj van, de nálunk nincs. Vegyük csak az alkoholista a példáját, aki azt mondja, hogy hibás a barát, mert először leitatta, aztán hibás a kolléga, mert eljárt vele a kocsmába, aztán a feleség, mert zsörtös és ez rákényszeríti az ivásra. Azt mondja, hogy a baj a szomszédban, a második szomszédban és a harmadik szomszédban van, s közben elfelejti, hogy a megoldás kulcsát önmagában és Istenben találhatja meg.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a siker és az áldás nem egy és ugyanazt a dolgot jelenti. Lehet valaki sikeres, de közben a lelke egy óriási sötétségben él, s közben a másik emberi mértékkel mérve nem mondható egy sikeres embernek, de attól végtelenül áldott életet él. Nem szabad elfejtenünk, hogy Istennel nem üzleti szerződésben vagyunk. Pont ezzel vádolta meg a Sátán Jóbot, hogy könnyű neki, de mi van akkor, amikor szenved, amikor nehéz az élet? Isten nem tűri azt, ha érdekből szeretjük őt, Önmagáért kell szeretnünk Istent. Ő is Önmagunkért szeret bennünket. Nagy a kísértés, hogy ha áldottak vagyunk, akkor nagy örvendezéssel éljünk, de ha az áldások elmaradnak, akkor odalegyen a hitünk, a kegyességünk, s csak a panasz és zúgolódás éljen a szánkon. A hívő ember mindig ki van téve annak a kísértésnek, hogy Istent ajándékaiért szeresse, de ha nem kapja meg ezeket az ajándékokat vagy „megátkozza” Istent, vagy nem is tartja Őt Istennek. De ilyenkor adódik a kérdés, hogy igaz hit volt-e az, vagy csak inkább vallásos áhítat?

Amikor mindezeken túl vagyunk, amikor túl vagyunk azon, hogy ilyen velem nem történhet, amikor túl vagyunk azon, hogy elbújunk, vagy valamilyen elhárítási technikával elfelejtsük a valóságot, akkor kerülünk szembe azzal a problémával, aminek, Jóbnak is szembesülnie kellett. Úgy is mondhatnánk, hogy most kezd kibontakozni szemünk előtt az a dilemma, amelyet „Jób dilemmának” is nevezhetnénk, s amely végigvonul ezen az élet nagy kérdéseit fitogtató világhíres művön, de amelyik annyira ismerős lehet a mi számunkra, mint az, hogy reggel az első utunkat a fürdőszobába felé vesszük. Tudjátok, Jób mit mond, amikor tudomást szerez a csapásokról: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, és mezítelen térek vissza. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve!” Enyhén szólva: furcsának, de inkább bizarrnak hangzik. De mégis megérteti velünk azt, hogy Jóbnak a problémája, legnagyobb dilemmája és kérdése, nem a testiekre és az anyagiakra vonatkozik, sőt nem is arra, hogy él vagy sem a családja, sőt még az egészségére sem érdekli. Ő ezeket már mind elveszítette, de őt nem ez érdekli.

De mi volt akkor az Ő igazi problémája? Miben áll a „Jób dilemma”? Az, amelyik bármelyikünk dilemmája lehet bármelyik percben? A szenvedés legnagyobb kísértése az, hogy azt hihetjük, hogy Isten elhagyott bennünket. A szenvedésben a legnagyobb kísértés, az, ha azt hisszük, hogy Isten bezárta magát a mennybe. Bement és becsukta maga után az ajtót. Nem maga a szenvedés okozza a legnagyobb problémát Jóbnak, hanem attól fél, hogy Isten elhagyta őt. Távolról sincs arról szó, hogy az egykori javakra vágyik – Isten nélkül, hanem egyedül Istenre – akár minden földi jótól megfosztva is.

Ha a Jób könyvét, sőt az egész Szentírást végigolvassuk, nem kapunk magyarázatot a szenvedés kérdésére, de többek között a Jób példáján keresztül mutatja meg Isten azt az alternatívát, azt a lehetőséget, amit Ő kínál, amit adni akar az embernek a szenvedések idején. Jób igazi nagysága nem abban áll, hogy egy univerzálisan, mindenhol és minden időben jól alkalmazható receptet talált a szenvedésre, egy csodagyógyszert, hanem abban, hogy Ő rájön, hogy annak ellenére, hogy nincs magyarázat a szenvedésre, a magyarázat hiánya Önmagában nem jelenti azt, hogy nincs is megoldás a kialakult helyzetre. Az, hogy nem tudjuk, hogy Isten egy adott helyzetben mit szeretne, velünk tenni az még nem jelenti azt, hogy Ő attól nem mondja meg, hogy mit kell tennünk, s hogy nem vezet ki bármilyen helyzetből.

Három lépés, amit a Biblia kínál:

1.      lépés: némaság pillanata: szembesülnünk kell igazán a kialakult helyzettel.

2.      lépés: Isten előtti panasz. Lehetőség van a kereszténységben az Isten előtti panaszra, az, hogy tőle kérdezzünk, neki mondjuk el mindazt, amit gondolunk, amit érzünk, amit fáj. Ez a panasz, noha szembefordulás Istennel, de nem elfordulás tőle.

3.      lépés: a panasz vezethet el a harmadik lépcsőfokra az Istenismeret lépcsőfokára, ahol megértjük, hogy Isten soha nem hagy el bennünket. Ez az a lépcsőfok, amire ha igazából fel akarunk mászni, akkor elég magasan leszünk, hogy elérjük Istent, - még a szenvedésben is – s megértsük, hogy Ő, soha de soha nem hagy magunkra.

León Bonnet „Jób” c festménye, nagyon jól visszaadja, hogy miért nevezhető heroikusnak, miért nevezhető hithősnek. A festmény Jóbot úgy ábrázolja, mint aki jó helyen keresi a megoldást, mint az ég felé néz, egész testtartásával, kezeivel, egész lényével Isten felé fordul. Jóbot azért nevezi Jakab apostol boldognak: mert mindent Istennek mond el, neki panaszkodik. Ezért nevezhető Jób a hit hősének, mert egy olyan helyen keresi a megoldást, ahol van megoldás.  

Isten Jób könyvének végén azt mondja Jóbnak, hogy mindezzel az volt a célom, mindez avégre történt, hogy a szenvedésben találj meg engem. Isten azt mondja Jóbnak, hogy az volt a bűnöd, hogy nem láttál engem a szenvedésben, de mégis abban, azzal kegyelmeztem meg neked, hogy végső soron, addig kerestél, addig kutattál, amíg megláttál engem. Isten azért nevezi Jóbot hősnek, mert Jób végül megértette, hogy a szenvedés volt az a hely, ahol Isten vele akart találkozni. Képzeljük el a Sátán csalódott arcát: ez a Jób nemcsak a jóban, hanem a rosszban is megtalálta Isten.

Jób számára nem az volt a jutalom, nem az volt a meganyeremény, a milliárdos lottószelvény, hogy a könyv végén Isten kétszer annyit ad vissza neki, mint amit az elején a Sátán elvett tőle, hanem az, hogy felismerte azt, hogy bármennyire is szenvedett Isten mindvégig ott volt vele. „Az igazi jutalom az, ha tudunk hinni abban, hogy Isten nemcsak tud a szenvedéseinkről, hanem velünk van azokban!” – mondja az egyik híres bibliamagyarázó. Az Újszövetség nemegyszer hangsúlyozza: ”Ő vette el erőtlenségeinket, és ő hordozta betegségeinket.”

Jób a könyv végén ezt mondja: „Eddig csak hallomásból tudtam felőled, de most saját szememmel látlak téged.” (Jób 42,5) Eddig csak halottam, hogy van egy Isten valahol, de most már a két szememmel láttalak, a két kezemmel tapintottalak, éreztem a jelenléted, most más tudom, hiszem és ismerlek téged. Mi eltudjuk-e ezt úgy mondani, ahogy Jób tette?

Folytatása következik…

Te megtaláltad-e már Istent? Saját szemeddel láttad-e?

A biblia öt tanítása azokról a (kezdeti) lépésekről, amelyek kihagyhatatlanok és alapvetőek a keresztyén életben - Mi-Minden teológia

Minden kezdet nehéz, de "ha Isten velünk kicsoda ellenünk"?!

Amint az újszülött csecsemő növekszik testileg, te is úgy fogsz növekedni lelkileg a következő lépésekkel:

1. Olvasd a bibliát! Naponta olvass el egy fejezetet János evangéliumából.
"Mint az újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre." (1Pt 2:2)

2. Imádkozz! Naponta beszélgess Istennel.
"Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt..." (Fil 4:6)

3. Járj istentiszteletre! Egy olyan gyülekezetbe menj, ahol a Bibliát és Jézus Krisztus tanítják és hirdetik neked.
"Örülök, ha ezt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!" (Zsolt 122:1)
"Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk." (Jn 4:24)

Te hányadik pontnál tartasz? írd meg kommentben! 

4. Ápold a közösséget a keresztyénekkel! Ők segítenek neked növekedni a hitben.
"Akik pedig hittek a beszédének ... kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságban." (Apcs. 2:41,42)

5. Légy Jézus Krisztus tanúja! Mondd el másoknak, mit jelent Ő neked! Jézus mondta: "Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt." (Mt 10:32-33)

Jól vésd emlékezetedbe, hogy rendszeresen járj egy gyülekezetbe, ahol a Bibliát és Jézus Krisztus tanítják és hirdetik neked. Krisztusba vetett hitedről tégy tanúbizonyságot közöttük és csatlakozz hozzájuk.

"Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogy egyesek szokták..." (Zsid 10:25)

Mi a vasárnap üzenete? Íme, egy vadonatúj lehetőség hogy a szíved és a lelked megtisztuljon, megújuljon! Mi-Minden + Teológia Blog

Hogyan ünnepled meg a vasárnapot? Kíváncsiak vagyunk a véleményedre! 

Keresztyén szempontból a vasárnap mindenekelőtt ünnepnap. Röviden a hívő ember nem azt tartja a legfontosabbnak, hogy a vasárnap szabad-e vagy sem, ennél sokkal lényegesebb számára, amit ezen a napon ünnepel, ti. hogy Krisztus őt megszabadította. Hogyan szabadított meg bennünket? Mitől kellett Krisztus megszabadítson? Mitől vált Jézus halála megváltó halállá? 

Az Ő halála, azért volt megváltó halál, mert megmutatta, hogy egy nagyon is megterhelt szóval élve, a bűn nehézségi ereje legyőzhető. Mert néha valóban úgy érezzük, hogy a gonosz szinte kényszerítő erővel, képes az embert újra és újra a mélységbe rántani. Mert küszködünk, de mégsem jön össze, mert meg akarunk szabadulni mindattól ami, visszahúz, de mégis valami visszaránt. Jézus oly módon adta halálra életét, hogy végleg széttörte a kényszerűség bilincsét.

Ez a vasárnap lényege: egy új lehetőség egy új kezdetre. A keresztyén gyülekezet abból a csodás meggyőződésből táplálkozik, hogy a döntő győzelem már 2000 éve megtörtént, hiszen Jézus Krisztus halála és feltámadása végérvényesen megtörte a gonosz hatalmát.

A vasárnap megünneplésében, amely az Istennel való beszélgetésben áll az istentisztelet keretén belül, végbemegy az a megszenteltetés, ami mind a mai napig magában hordoz egy magasztos, egy felemelő, egy szépségében pompázó, ünnepélyes emelkedettséget, mert vasárnap egy új nap virrad, egy új hét kezdődik ismeretlen lehetőségeket rejtve. 

Ez a vasárnap üzenete: Krisztusban egy új kezdet lehetősége, Krisztussal egy új sansz, egy új mód, egy új eshetőség a hétköznapi problémák végleges rendezésére.

"Szentek legyetek" (1Pt 1,16) avagy Dsida Jenő és a keresztyén szentség kérdése - - Mi- Minden+ teológia Blog

Szentnek lenni annyit jelent, mint Isten tulajdonai lenni, de ez a szürke hétköznapokban nem mindig könnyű. Dsida Jenő, aki maga is keresztyén volt, akinek költői hitvallása az volt, hogy hitt Istenben, hogy hitt saját megfogalmazása szerint az „élet minden körülmények között megmaradó szépségében, hitt a mindenható mosolygásban” így fogalmaz a szentségre törekedő ember feladatára nézve: „Ember! - hívnak a száraz téli erdők, hogy virágba borítsd a tar világot, szikkadt ó kutak öble búg utánad, hogy kristály-buzogású tiszta vízzel töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel hinned kell, hogy a kósza fellegek mind biztosan kiszabott úton suhannak, s minden lépted után nyomok maradnak.” („Légy szent: fiacskám”c. vers) Minden lépted után nyomok maradnak. Minden lépted után nyomok maradnak. Vajon minden léptünk után, felsugárzik-e Isten dicsősége? A költő így folytatja: „Minden bús madarat, szomorka bárányt végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! - Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!” Minden bús madár, minden szomorka bárány, de folytathatnánk a sort: minden gyermek, minden öreg, minden rászoruló, akivel csak összehoz a sors, mind- mind megvigasztalódik tőlünk? Minden ember Krisztus szent fénylő arcát látja, ha a szemünkbe néz?   A válasz az, hogy nem, erre csak Jézus volt képes.

Mégis paradox módon Isten Krisztust nekünk adta, nemcsak bölcsességül, igazságul és váltságul, hanem szentségül is, ezért tehet a bennünk növekvő Krisztus egyre szentebbekké. Nick Vujicic a nemzetközileg is híres prédikátor így fogalmaz: „Lelki életem erős és erőt adó. Tudom, hogy Istennek célja volt azzal, hogy megteremtett, és hogy feltétel nélkül szeret engem. Ott ahol gyenge vagyok, a Teremtőm erős.” Igen, Istennek célja volt azzal, hogy megteremtett. De mi képtelenek vagyunk betölteni a teremtésben kapott célunkat. Mégis gyengeségünk ellenére a mi Teremtőnk erős. Mégis ahol mi erőtlenek vagyunk, ott látszik meg igazán a Krisztus ereje – ahogyan azt Pál apostol megfogalmazza. 

Ez a kulcs, ez a megoldás, ez a lehetőség a szentségre, ez a mi nagy esélyünk, a mi nagy sanszunk: engedjük Krisztust elterebélyesedni életünkben, hogy egyszer, majd amikor az Óemberünk végleg meghal, akkor mutathassa fel Isten az ő Teremtő erejét rajtunk, akkor sugározhasson fel Krisztus dicsősége minden léptünkön, akkor lehessen a mi arcunk Isten szentségének a visszatükröződése.

  Isten segítsen minket ebben, hogy kedvet kapjunk erre a növekedésre, és valóban tudjuk tükrözni az Ő dicsőségét!