Minden
ember egyszer felteszi ezt a kérdést magának: „miért van szenvedés”? „Miért
éppen nekem kell szenvednem”? „Miért szenvedek többet, vagy miért szenvedek kevesebbet,
mint a másik ember”?
Talán
a Biblia legnagyobb szenvedője Jób, éppen ezért jó lenne tőle megkérdezni. Mert
ő az, aki egyik napról a másikra elveszít mindent: hírnevet, gazdagságot,
gyermekeket, jó házasságot, egészséget. Ismerős a történet, amikor a Sátán
azzal vádolja meg Jóbot, hogy üzleti érdekek miatt szereti Istent, így
bekövetkezik az az időszak, amikor Jób iszonyúan elkezd szenvedni.
A
helyzet, amelyikbe Jób került nemcsak neki, hanem nekünk, mindnyájunknak is
felteszi a kérdést, hogy egy hasonló helyzetben mi tudnánk-e én áldani Istent,
ha hirtelen mi is elvesztenék mindent, mint Jób? Vagyont, hírnevet, családot,
barátokat, egészséget? Vajon tudnánk-e azt mondani erre, amit Jób mondott, hogy
„Mezítelen jöttem ki anyám
méhéből, és mezítelen térek vissza. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen
az ÚR neve”? Áldott legyen az
Ő neve? Hát ez kemény!
Egy
ilyen emberpróbáló helyzetben, amely minden egyes porcikánkat igénybe veszi, lefárasztja,
és a végletekig kimeríti, nagyon sokféle kérdés megfogalmazódhat bennünk,
illetve nagyon sokféle fajta reakciót válthat ki belőlünk. Hadd soroljunk fel
párat:
Az
első és legkönnyebben előhívható reakció az a tagadás. Tagadóm, hogy szenvedek, tagadom, hogy én egy ilyen
helyzetbe kerültem, tagadom, hogy velem ilyesmi előfordulhat. A tagadás a maga
rendjén nagyon sok formát ölthet, de hadd említsük meg azt, ami a legkézenfekvőbb,
legposztmodernebb és legkorszerűbb, az, ami digitáliséra közepén, legkönnyebben
megfoghatóbb, amelyik állandóan megkísérti a XXI század emberét: ez pedig a
szenvedés-képtelenség betegsége. Ez az az ember szemlélete, amelyben nincs
helye a szenvedésnek. Annyira tagadjuk a szenvedés jelenlétét, hogy sokszor úgy
nézünk magunkra és környezetünkre, mint egy olyan helyre, amiben nincs helye
sem a gyengeségnek, sem az érzékenységnek, sem pedig a mulandóságnak, ahol csak
az erőnek, a magabiztosságnak, a bebiztosítottságnak és az öntörvényűségnek van
helye. A mai posztmodern, digitalizált világ úgy képzeli el, hogy egy mesében
él, amelyben csak szuperhősök vannak, amelyben nincs fáradtság, betegség, öregség,
magány. A tagadás az, amikor ott van a szenvedés, de mi mégis meg akarunk
szabadulni a terhétől, s mindeközben, - természetesen, természetszerűleg - elfelejtjük,
megkérdezni Istent, hogy mit szeretne ezzel elérni. Hívőként nem tekinthetünk
úgy a világra, hogy az abban lévő dolgok nem Isten teremtése. A helyes
hozzáállás az, ha Jóbtól tanulunk, Jóbtól tanuljuk meg a helyes kérdést
feltenni: amelyik így hangzik: mit szeretnél ezzel Uram? Mit akarsz elérni
azzal a bajjal a mi személyes hitéletemben elérni? Mi a célod ezzel? Nem
megtagadjuk, hanem hittel elfogadjuk. Tagadás és elfogadás.
Aztán
másodszor ott van a bagatellizálás. Amikor lebecsüljük
és alábecsüljük az életünk folyamán bekövetkező eseményeket. Ez az, amikor
azt mondjuk, hogy csak átmeneti az egész, hogy majd elmúlik, hogy majd hamar
jobban leszünk, hogy nem kell, majd sok ideig hordjuk a terhet. Szoktuk
mondogatni: „kialszod magad és aztán minden rendbe jön”. Az alábecsülésnek és
lebecsülésnek a legnagyobb veszélye az, hogy nem vesszük komolyan a helyzetet,
mert Isten üzenhet nemcsak az Ige, az igehirdetés az emberek, hanem a helyzetek
által is. Még a szenvedés által is.
A
harmadik ilyen módszer az elhárítási technika. Ez az, amikor elszigeteljük, és
máshová helyezzük át a problémát. Amikor mindenhol baj van, de nálunk nincs.
Vegyük csak az alkoholista a példáját, aki azt mondja, hogy hibás a barát, mert
először leitatta, aztán hibás a kolléga, mert eljárt vele a kocsmába, aztán a feleség,
mert zsörtös és ez rákényszeríti az ivásra. Azt mondja, hogy a baj a
szomszédban, a második szomszédban és a harmadik szomszédban van, s közben
elfelejti, hogy a megoldás kulcsát önmagában és Istenben találhatja meg.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a
siker és az áldás nem egy és ugyanazt a dolgot jelenti. Lehet valaki sikeres,
de közben a lelke egy óriási sötétségben él, s közben a másik emberi mértékkel
mérve nem mondható egy sikeres embernek, de attól végtelenül áldott életet él.
Nem szabad elfejtenünk, hogy Istennel nem üzleti szerződésben vagyunk. Pont
ezzel vádolta meg a Sátán Jóbot, hogy könnyű neki, de mi van akkor, amikor
szenved, amikor nehéz az élet? Isten nem tűri azt, ha érdekből szeretjük őt,
Önmagáért kell szeretnünk Istent. Ő is Önmagunkért szeret bennünket. Nagy a kísértés,
hogy ha áldottak vagyunk, akkor nagy örvendezéssel éljünk, de ha az áldások
elmaradnak, akkor odalegyen a hitünk, a kegyességünk, s csak a panasz és zúgolódás
éljen a szánkon. A hívő ember mindig ki van téve annak a kísértésnek, hogy
Istent ajándékaiért szeresse, de ha nem kapja meg ezeket az ajándékokat vagy
„megátkozza” Istent, vagy nem is tartja Őt Istennek. De ilyenkor adódik a
kérdés, hogy igaz hit volt-e az, vagy csak inkább vallásos áhítat?
Amikor mindezeken túl vagyunk,
amikor túl vagyunk azon, hogy ilyen velem nem történhet, amikor túl vagyunk
azon, hogy elbújunk, vagy valamilyen elhárítási technikával elfelejtsük a
valóságot, akkor kerülünk szembe azzal a problémával, aminek, Jóbnak is
szembesülnie kellett. Úgy is
mondhatnánk, hogy most kezd kibontakozni szemünk előtt az a dilemma, amelyet
„Jób dilemmának” is nevezhetnénk, s amely végigvonul ezen az élet nagy
kérdéseit fitogtató világhíres művön, de amelyik annyira ismerős lehet a mi számunkra,
mint az, hogy reggel az első utunkat a fürdőszobába felé vesszük. Tudjátok,
Jób mit mond, amikor tudomást szerez a csapásokról: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, és mezítelen térek vissza. Az ÚR
adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve!” Enyhén szólva: furcsának,
de inkább bizarrnak hangzik. De mégis megérteti velünk azt, hogy Jóbnak a
problémája, legnagyobb dilemmája és kérdése, nem a testiekre és az anyagiakra
vonatkozik, sőt nem is arra, hogy él vagy sem a családja, sőt még az
egészségére sem érdekli. Ő ezeket már mind elveszítette, de őt nem ez érdekli.
De mi volt akkor az Ő igazi
problémája? Miben áll a „Jób dilemma”? Az, amelyik bármelyikünk dilemmája lehet
bármelyik percben? A szenvedés
legnagyobb kísértése az, hogy azt hihetjük, hogy Isten elhagyott bennünket.
A szenvedésben a legnagyobb kísértés, az, ha azt hisszük, hogy Isten bezárta
magát a mennybe. Bement és becsukta maga után az ajtót. Nem maga a szenvedés
okozza a legnagyobb problémát Jóbnak, hanem attól fél, hogy Isten elhagyta őt. Távolról
sincs arról szó, hogy az egykori javakra vágyik – Isten nélkül, hanem egyedül
Istenre – akár minden földi jótól megfosztva is.
Ha a Jób könyvét, sőt az egész Szentírást
végigolvassuk, nem kapunk magyarázatot a szenvedés kérdésére, de többek között
a Jób példáján keresztül mutatja meg Isten azt az alternatívát, azt a lehetőséget,
amit Ő kínál, amit adni akar az embernek a szenvedések idején. Jób igazi
nagysága nem abban áll, hogy egy univerzálisan, mindenhol és minden időben jól
alkalmazható receptet talált a szenvedésre, egy csodagyógyszert, hanem abban,
hogy Ő rájön, hogy annak ellenére, hogy nincs magyarázat a szenvedésre, a magyarázat hiánya Önmagában nem jelenti
azt, hogy nincs is megoldás a kialakult helyzetre. Az, hogy nem tudjuk, hogy
Isten egy adott helyzetben mit szeretne, velünk tenni az még nem jelenti azt,
hogy Ő attól nem mondja meg, hogy mit kell tennünk, s hogy nem vezet ki
bármilyen helyzetből.
Három lépés, amit a Biblia kínál:
1.
lépés:
némaság pillanata: szembesülnünk
kell igazán a kialakult helyzettel.
2.
lépés:
Isten előtti panasz. Lehetőség van a kereszténységben az Isten előtti panaszra, az, hogy tőle kérdezzünk, neki mondjuk el mindazt,
amit gondolunk, amit érzünk, amit fáj. Ez a panasz, noha szembefordulás
Istennel, de nem elfordulás tőle.
3.
lépés:
a panasz vezethet el a harmadik lépcsőfokra az Istenismeret lépcsőfokára, ahol megértjük, hogy Isten soha nem hagy
el bennünket. Ez az a lépcsőfok, amire ha igazából fel akarunk mászni, akkor
elég magasan leszünk, hogy elérjük Istent, - még a szenvedésben is – s megértsük,
hogy Ő, soha de soha nem hagy magunkra.
León Bonnet „Jób” c festménye,
nagyon jól visszaadja, hogy miért nevezhető heroikusnak, miért nevezhető
hithősnek. A festmény Jóbot úgy ábrázolja, mint aki jó helyen keresi a
megoldást, mint az ég felé néz, egész testtartásával, kezeivel, egész lényével
Isten felé fordul. Jóbot azért nevezi Jakab apostol boldognak: mert mindent
Istennek mond el, neki panaszkodik. Ezért nevezhető Jób a hit hősének, mert egy
olyan helyen keresi a megoldást, ahol van megoldás.
Isten
Jób könyvének végén azt mondja Jóbnak, hogy mindezzel az volt a célom, mindez
avégre történt, hogy a szenvedésben találj meg engem. Isten azt mondja Jóbnak,
hogy az volt a bűnöd, hogy nem láttál engem a szenvedésben, de mégis abban,
azzal kegyelmeztem meg neked, hogy végső soron, addig kerestél, addig kutattál,
amíg megláttál engem. Isten azért nevezi
Jóbot hősnek, mert Jób végül megértette, hogy a szenvedés volt az a hely, ahol
Isten vele akart találkozni. Képzeljük el a Sátán csalódott arcát: ez a Jób
nemcsak a jóban, hanem a rosszban is megtalálta Isten.
Jób számára nem
az volt a jutalom, nem az volt a meganyeremény, a milliárdos lottószelvény,
hogy a könyv végén Isten kétszer annyit ad vissza neki, mint amit az elején a
Sátán elvett tőle, hanem az, hogy felismerte azt, hogy bármennyire is
szenvedett Isten mindvégig ott volt vele. „Az igazi jutalom az, ha tudunk hinni abban, hogy Isten nemcsak tud a
szenvedéseinkről, hanem velünk van azokban!” – mondja az egyik híres bibliamagyarázó.
Az Újszövetség nemegyszer hangsúlyozza: ”Ő vette el erőtlenségeinket, és ő hordozta betegségeinket.”
Jób
a könyv végén ezt mondja: „Eddig csak hallomásból tudtam felőled, de most saját
szememmel látlak téged.” (Jób 42,5) Eddig
csak halottam, hogy van egy Isten valahol, de most már a két szememmel
láttalak, a két kezemmel tapintottalak, éreztem a jelenléted, most más tudom,
hiszem és ismerlek téged. Mi eltudjuk-e ezt úgy mondani, ahogy Jób tette?
Folytatása következik…
Te megtaláltad-e már Istent? Saját szemeddel láttad-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése