2017. április 5., szerda

"De eljön az óra, és az most van" - Mélyebb lelkiség #1

"De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul.





Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják." Jn 4,23-24







Keresztyén Testvéreim! „De eljön az óra, és az most van” – mondja János apostol, de mondhatnánk mi is ballagó évfolyam, akik életünk egy választópontján állunk, hiszen elhagyjuk az alma mater falait és „ha Isten úgy akarja” beállunk az ő aratásába . Másképpen mondva, van valami bennünk, amit talán a magyar sláger szavaival lehetne legjobban visszaadni:  „A benned élő álmodó, elringató,vágyat hozó, csillapíthatatlan hévvel csak kérlel, csak hív. Láss, kérj, játssz, most vagy soha! Kell egy cél most vagy soha".
Testvéreim! „Most vagy soha”, meg kell állanunk egy pillanatra és először hátra, majd előre kell vetnünk egy pillantást. Nemcsak azért mert egy olyan évfolyam vagyunk, aki a reformáció 500 évében végez, hanem, mert ez az év valaminek a lezárását, de valaminek az újrakezdését is jelenti.  Meg kell állnunk egy pillanatra és a hajrában, amelyben protestáns lelkipásztorokká képezzük, magunkat számot kell vetnünk azzal, amit itt megtanultunk, azért hogy az újban még inkább meg tudjuk állni a helyeinket. „Eljött az óra és az most van”, keresztyén testvéreim, amikor fel kell tennünk a kérdést a lelkipásztori identitásunkra vonatkozóan.
Sokan sok féle dolgot tanultunk meg a 6 év alatt, amelyek közül csak párat említek, saját személyes tapasztalatomból kiindulva. Meg tanultunk egyháztörténeti eseményeket értelmezni, bizonyos rendszeres teológiai kérdésben elboldogulni, egy textust komplett kiegzegzegetálni. Olyan gyakorlatisan dolgokban vettünk részt, mint a missziók, eseményszervezések, a diáktisztségek, de arról is van fogalmunk, hogy melyek az egyházi – kánoni törvényeink, sőt az egyházszervezés és egyházépités terén is vannak elképzeléseink. Mégis azt hiszem, hogy van egy dolog, amiről mintha végig beszéltünk volna, de amiről mégis azt kell mondanunk, hogy nem beszéltünk eleget, mert ebben a nagy tudomány és hivatali gyakorlat rengetegében elvesztünk, s nem tudjuk igazán megfogalmazni magunknak, hogy kik is vagyunk mi, mint lelkipásztorok. Ne értsetek félre, nem arról beszélek, hogy nem rendelkezünk elegendő tudással arra nézve, hogy konkrétan mit is kell majd csinálnunk, mi lesz a hivatali munkánk, amikor gyakornokokként szolgálatba állunk, hanem arról, hogy mitől lesz lelki a mi lelkipásztorságunk. (( Ezen a ponton sokan sok féle álláspontot képviselhetünk arról, hogy ki az igazi lelkipásztor? Aki Kálvinista, Lutheránus vagy netalán Barthiánus? A piés vagy a piás? A szivaros vagy az imaközis? A törvény őre vagy szeretet és megbocsájtásra voksoló? A pontszerűen megtért vagy a folyamatosan megújuló? Ki nevezhető hát Krisztus igazi követőjének, szolgájának közülünk, akik mindnyájan Krisztusra, mint Urunkra hivatkozunk? Mi a döntő különbség az egyetlen Isten imádói között? ))
Egy mai egyházi körökben ismert lelkipásztor az egyik lelkész értekezleten a következőket mondta: „a Lelkipásztor számára az Ige szolgálata legyen fontos. Minden más ebből következik vagy mellékes, csak másodrangú. Az Ige szolgálata nem függ a gyülekezettől, mindenütt egyformán mérhetetlen és kimeríthetetlen.” Igaza van, mert a lelkipásztornak az Igét kell szolgálnia, kérdéseire az Igében kell keresnie a választ.
Keresztyén Testvéreim! A felolvasott Igénkben azt olvashatjuk, hogy az Isten Lélek. Az az Isten, akit lelki - pásztorként szolgálunk, Lélek. Ebben a mondatban az állítmány a hangsúlyos, amellyel azt akarja elmondani, hogy Isten esszenciájának a lényege, a Lélek. JHVH-t, itt úgy kell éretni, mint Lelket, akit az imádni akarok „lélekben és igazságban” kell, imádjanak, mert ő „ilyen imádókat keres”.  Amit ez a textus ki akar fejezni, az az, hogy mivel Isten elsősorban Lélek, ezért az őt imádó emberi léleknek elsősorban spirituális jellegűnek kell lenni. Azt jelenti, hogy ahogyan a szellemi dolgokhoz, csak szellemien, úgy a lelkiekhez csak lelki módon lehet közeledni. Isten tulajdonsága, az, ami meg kell, határozza viszonyulásunkat. Jézus Krisztus, ezekben a versekben nem egyszerűen egy elvárt részről beszél, amely az imádásban meg kell jelenjen, hanem ő valami olyasmiről beszél, ami abszolút nélkülözhetetlen a keresztyén lelkipásztor életében. Ez az abszolút nélkülözhetetlen, a Léleknek megfelelő, lelki hozzáállás, amely a valódi Istenhez fordulásban, kitartó Krisztuskövetésben nyilvánul meg a lelkipásztor életében. Kálvin mondta azt, hogy az igazi lelkiség nem az, hogy elhiszem, hogy van Isten, hanem az, hogy hiszek Istenben és hiszek Jézus Krisztusban.
Keresztyén Testvéreim! A felolvasott Igénk nemcsak a helyes hozzáállást teszi világossá, hanem azt is megmondja, hogy egészen konkrétan mit kell tennie, az őt imádóknak, tudniillik azt, hogy „akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják”.  Ez azt jelenti, hogy Istent csak úgy kell, és úgy lehet imádni, ahogyan azt Igéjében kijelentette. A mai reggeli préces legfontosabb üzenete, az, hogy Isten imádása Jézus Krisztusban vált lehetségessé, amelyre maga Jézus is céloz a megelőző 22 versben. Az Ige azt üzeni a mi számunkra, hogy az Atya olyan imádókat keres bennünk, aki az Igében keresi a választ a hozzá való helyes viszonyulásra.
Ezen a ponton, megértjük a jó hírt, a mai örömhírt, miszerint mi a 6 év leforgása alatt éppen ezzel foglalkoztunk, hogy az Igét tanulmányoztuk, éppen azzal foglalkoztunk, hogy „igazi imádókká váljunk, akik lélekben és igazságban imádják az Atyát”. Kedves kollégák, barátok, ismerősök, teológusok, most már elmondhatjuk azt, hogy lényegében mindnyájan igazi lelkipásztor jelöltekké váltunk, hiszen mindent megtettünk, az Ige tanulmányozása során annak érdekében, hogy jó lelkipásztorok legyünk, hogy lelkipásztori identitásunk leginkább kiforrott legyen.
Keresztyén Testvéreim miután hátra tekintettünk a múltba, ezzel visszaérkeztünk elindulásunk pontjára, ahol a visszatekintés után egyetlen dolgunk van, éspedig az előretekintés. Nem tartom véletlennek azt, hogy pont a Reformáció 500-ik évében végzünk, éppen ezért Reformáció emlékév nyitó-istentiszteletén elhangzottakat parafrazálom, amikor azt a kérdést teszem fel, hogy lelkipásztorokként mi az, ami reánk vár? Mi vár a kiforrott Isten imádókra, akik őt „lélekben és igazságban imádják”? A párhuzamot a reformáció és a ma évszázada között vonhatjuk, hogy ma 2017-ben vagy Luther és Kálvin idejében volt-e könnyebb, reformátusnak, reformátornak lenni?  Mikor könnyebb, amikor vallásos a világ, mint volt 500 éve, vagy amikor vallástalan, mint ma? Mikor könnyebb, amikor rajongtak az egyházért vagy ma, amikor megvetik az egyházat? Mikor könnyebb, amikor Krisztus tanítványainak volt társadalmi rangja, tekintélye, megbecsülése, mint 500 éve vagy ma, amikor megvetik vagy üldözik a keresztyén egyházat annyi helyen, a világon? Amikor az egyházat, mint szent mércét odatartják az emberek mulandó dolgai fölé, mint 500 éve és vagy ma amikor ide –oda rángatják, mint egy rongyolt zászlót? Mikor könnyebb, amikor azt mondják, hogy az egyház az egy titokzatos szent közösség nagy misztérium, mint régen, vagy amikor azt mondják, mint ma hogy az egyház csak egy önzetlen társaság fedőneve?
A kérdésre nem tudjuk a választ, viszont keresztyén testvéreim azt már tudjuk, hogy mit kell tennünk ma itt és most: „imádni Istent lélekben és igazságban”. Tegyük tehát azt, először imádságban, majd énekben, végül pedig életünk istentiszteletében. Ámen.
        
Imádság: Istenünk köszönjük neked, hogy a tudomány és hivatali élet nagy rengetegében, a mindennapi élet felgyorsult tenni akarásában egy perc megállást biztosítottál nekünk, amikor reád és arra figyelhettünk, hogy mi az amit üzenni akarsz a mi számunkra. Mennyei Atyánk, adj minél inkább Léleknek megfelelő, lelki hozzáállást életünkben, hiszen te ilyen imádókat keresel. Ámen. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése